ezúttal nem magamról, azaz magamról, másképp

különös. milyen védtelen az ember, mikor magát figurázza ki. mikor lépten-nyomon a balek szerepét szánja rá írója. az olvasó természetszerűen ezt az arcot ruházza a szerzőre, így vagyunk a filmek szereplőivel is. azonosul a látott arc az őt játszó karakterrel. mennyire nem szerencsés ma, amikor ahhoz, hogy a siker kapuja közelébe juthasson, ma már szükségszerűen az író is, kifele magáról csak frankót, de legalább jót, ha nem szépet, ildomos sugározzon. erre van vevő. hiszen az olvasó a főhősbe bújik, s hát ki szeret a balek szerepében tetszelegni. viszont az olvasó szereti, ha az író mást figuráz ki. burkoltan, abszurd, vagy éppen szeretetteljesen szembetűnő módon. valaki másik szereplőt, aki nem mi vagyunk. akkor garantált a katarzis élmény. miért van az, hogy ma elsiklunk, ha szembesítenek minket. lapozunk. szétválasztható-e a valóság az irodalomtól, ha nem, mennyiben nem, ha igen, hol, létezik-e határ. tudunk-e húzni vonalakat, vagy csupán szintek vannak, akár a szimbólumok esetében.

esetleg esélye van, és itt akkor még az író, ha nem lehet egyik szereplőben sem egyértelműen azonosítani.

Sok mindent elmulasztottam, ami hiányérzetet hagy maga után. Kimaradt a rókatündérek, a szörprájzparti, és nagyon sok más. Rengeteg más, ami mulaszthatatlan. Bíborka, Isten késik. Különös volt abban az időben ott lenni. Ezek olyan pillanatok, melyeket nem szabad kihagyni. Csak azért jegyzem utólag, mert még ez sem történt meg. Ma már nem mentegetődzhetem a többszeméllyel sem. Az idő is, be kár, hogy számunkra véges.

Volt más is, ami hatott, utóbbi időben, kellemetlenül, jól, mindről nem beszélek. Jó legyen egy, Havasi Attila, végülis sikerült befogadnom, módjával, Kókai sárgarépás nyusziját is. na meg a pöttyöt. különben ma hangokban is megidéződött reggel, a nyuszi tojik. hogy mit hogyan is tojik a nyúl. s hogy ez nevezhető-e tojásnak. de ezekről magam is még a kilencvenes évek vége felé irogattam.

Garaczit jó hallgatni. Türelmes, intelligens kérdező. És szerény. Visszafogott. Csak annyit ad, amennyi segíti a beszélőt.

Sajnos én túl sokat beszélek, ismétlem magam, és nem sikerül befejeznem gondolataim. Elharapom a végeket, elhallgatom azt, aminek ki kellene jönni. Végül a lényeg bennmarad.

De az álmok felolvasása jó volt. egy lány szemében csillogás volt, mosolygott, amikor kimentem.

Fogalmam sincs hogy fogok, mit beszélni a stafétáról, amikor olyan megfoghatatlan. Amikor tele titokkal. Mi az, amit kifele lehet adni, akkor amikor minden befele működik. És ami felszínen, alig látta szemem. Csak amire a jelek vezettek.

Nem tudom, miről jut eszembe, ezt itt bizonyosan törölni kellene, mostanában a kritikusok közül kimaradt látóteremből Károlyi Csaba. Igaz, nem is olvasok. Hallgatni szoktam, ezt-azt, néha. Voltak tiszta, érthetően levezetett gondolatai. Na igaz, szeretem a kuszát is, homályosat, titokzatosat, zavarosat, mindenkit azért, ami. De ez is csak a több személy. Hogy mindegyikből kicsi belőlem. Meglehet, egyszer elmarasztaltam. Ezt most töröljük. Akkor sem úgy szántam. Amikor kimondok valamit, másik oldalon az ellenkezőjét is érzékelem, csak ez a lineáris olvasatban, mint amilyen a beszédmód, ugye lehetetlen.

Szép melled volt. ezt még muszáj elmondanom. Kár, hogy az ilyen mellek többet érdemelnek. egyetlen egyszer szépen néztél. Őszinte volt. de mindig szeretet van a szemedben, hamiskásan is.

kása tegnap volt, mackó csinálta, vissza is passzoltam, kirándulás helyett ma ez.