legyen valami más

Elnézem az utóbbi bejegyzést itt, kintről, eltávolodva, különösen furcsának találom, hogy ezek is belőlem. Mindenképpen csupán írásoknak vehetők, de semmiképpen nem szabad egyoldalú nézőpontból tekinteni. Egyszerűen csak a szokottnál mélyebben lemegy tudatalattiba, hogy egy nyugodtabb, hétköznapibb állapotban szinte magamra sem ismerek. Viszont tény, hogy valóban egészen mélyen lehettem, lehetek, amikor abból a burokból feltörnek ezek a gyermeki fájdalmak. Először is, az emberekkel egészen normális vagyok a hétköznapi életben, semmi különbség, lehetnék éppenséggel akármelyik másik ember. És ez nőkre csakúgy vonatkozik, mint férfiakra. Persze ez is változó, van hogy könnyebben megnyílok, van hogy nehezebben, vagy egyáltalán nem. Környezettől is függ. Talán előfordul, hogy nőkkel természetesebben, vagy inkább úgy mondanám, kicsit más. De ez sem ennyire elhatárolható. Természetesen akik ismernek, és nem csak az írásaimat, azok pontosan tudják. Tény, hogy néha sikerül olyannyira mélyre menni, és ez mostanában gyakori, igaz, a zavarosabb, vagy inkább beavatottabb, mondhatnám azt is túlságosan is letisztult állapotok íráskényszerre serkentése hatására, annyira, hogy olykor éjszakánként, hajnalokra szövegekre ébredek. De még ez sem olyan különös, persze vannak megmagyarázhatatlan tények, valóban jelek, esetek, történések, üzenetek, szövegek, melyek önbeteljesítőek, akár máshonnan, kívülről, akár a sajátjaim, és mások, környezetem ütköztetésében. De hát ezeket is lehet egészen normálisan kezelni. Tehát mindenképpen azt gondolom, vannak olyan hatások, melyek képesek kifordítani a hétköznapi józanságból, egyensúlyból. Mégis, ha máshonnan nézem ezt az egyensúlyt, mindenképpen szükség van a tisztulási folyamatokra, mélypontokra, a lelki békesség újra és újra visszatalálásához.
bár az is tény, mostanában mintha már nem kívánnék lenni sehol sem. csupán megszokásból teszem a dolgokat, kezem, szemem, agyam mozdul rá, de már nincs az a láng. idővel majd már semmi se lesz. a befele mosolyom is eltűnik.