ilyenkor érzem, hogy a lebegés, harmónia mégiscsak fehér, de legalábbis egészen halovány.
elfordulhatnak arcok, következésképp dolguk végezve, körülöttünk lebeghetnek fekete kezek, ha pillanatra megélhetjük a békét.
ma megint mindenkit szerettem.
és ki tudja, miért, a halovány lila pehelyselyem blúzomat vettem fel, akárcsak a vizsgámon nemrég, de akkor nem éreztem jól magam benne. ma viszont kellemesen csalódtam. szinte pillangószárnynak éreztem karomat a lenge szélben. nem kívántam repülni, nem, nem. csupáncsak frissnek éreztem magam.
délben 13 óra fele tart. aztán 15 óra. Kafka Fegyencgyarmaton szellőztetése után, aminek minden pórusát bőrömön érzékeltem, egyetlen fogás nem maradt, Hermann Nietzsche, Lang metropolis... kíséretében, amit eleresztettem volna ujjaim közt, végül csak mert csábosan hívogatón süt a nap, mégiscsak eljutottam a könyvfesztiválra. hogy beszívjam kicsit, hogy semmi ne maradjon dolga végezetlen. nem nyitottam ki egyetlen könyvet, na 1-2, csakhogy a tapogatás se mulasztódjon. így aztán mozdulatlanságban szinte hazalebeghettem a villamoson. ahogy jöttem, mentem.
úgy lenni mindenütt, miközben sehol sem lenni. ez mindig végül akárhonnan is szél, vihar, békességgel tölt el.
és akkor továbbra is változatlanul a jelek, már említve sem.
A mai 2 írás. az angol leírás, és a „soha nem látta igazi arcát”. Sem kívül, sem a tükörben. És akkor a tegnapi film a kicserélt arcokkal. Sem a sajátjában, sem az idegennel.
Kimondja, már nem jelent semmit.
Rózsaszín halbabák… kerekesszék… mesélő… érintkezési pontok, összefüggés nélkül, erős hatással ér. Érintés. hát ilyeneket jegyeztem, és kivételesen különösen csupáncsak ennyit, a mai előadásból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése