2009. április 30., csütörtök

labda, pötty

ahol megfordulok, mindenhol virág nő. csak én maradtam láthatatlan. végtagjaim lassan visszanőnek testembe. hasznavehetetlen. agyamból sugármező lesz, a földön esőcske, cseppek, kibújnak. minden teremni kezd, rügyezni. kint mindenütt élet fogan. apró állatok, gyermekek szaladgálnak. labda lesz belőlem, fekete labda. nem gurulok mezőkön, nem szállok erdők felett, nem körkörözök a nappal, nem játszom bújócskát felhőkkel, nem fekszem a holddal. gyerekek kezébe. nincs rajtam pötty. színes pötty. összegömbölyödtem. lyuk lettem, belőlem.


és persze tegnap este odasütöttem a tésztát, koromfeketére. lett nagy baj. mackó nem köszönt, amikor hazaért. megbüntetett, hogy legközelebb majd én veszem a tésztát. pedig mostanában jó finom kacskaringós hurkásak lesznek. mondom, de hiszen én főzöm... miegymás, hiába érveltem. vigyáztam is mindjárt, egy jó nagy finom adaggal kedveskedve. mind egy szálig megette. különben sem jutott okos dolog eszembe. csak azt nem tudom, miért van az, hogy én őt sohasem büntetem.

2009. április 28., kedd

hogy mindig mindenre megvan a magyarázat Valahol máshol


hogy semmi nincs hiába


Nem tudom miért, egészen érthetetlen, ma nem vagyok szomorú. Hiába az eltűnés, s még hirtelen rendszergazda képességem is kifejlett, értem váratlanul lett szárny, bár minden pontosan időzítve. Visszavezetve minden érthető. Hogy a .pfl fájlok. A fontok. És akkor volt nekem az a CD, amivel régebben hiába, nem tudtam mit kezdeni. Aztán egyszercsak a szárnyak. A pontos hely, hogy hová is kellett volna. akkor. Most minden működött. Csak a régi nyúlnak kellett eltűnni. Átadni a … értem helyet neki. Egy egészen új, másik nyúlnak. Pontosabban a réginek, csak… mindegy. minek is mindent mindig kimondani.

…kilépni, hogy újrakezdődhessen valami, valahol máshol


-----------------------------------------------------------------------------------------

ma nem bírtam ki, hogy a barna mackót ne öleljem. a popsija pont beleillik a tenyerembe, aztán a szaga is... mármint a teste szaga, van valami közös ebben is. na meg hogy felveszem, aztán súlya sincs. ott is nincs is. és hát pont kéznél. valakihez kellett bújni.



ma még mindig vártam a konyhából, hogy kilép. megszoktam, hogy időnként onnan kilép.


mackó hazajött, aztán veszekedett, hogy igen, biztos abban készítettem a gombócot, amiben a húst szoktam. pedig azt hittem, örülni fog a gombócoknak. hiába magyarázom, az edényt ki szokták mosni, meg ilyesmi... különben is csak az az egy jó tepsink van, már olyan teflonos, amibe nem pirul oda a zsemlemorzsa. azazhogy ez sem egészen, mindegy. aztán meg úgyis mindegy. szeret kötözködni. az volt a baj, hogy nem haraptam rá rögtön az ajándékára. interneten kellet volna böngészni. hogy előbb befejezem az írásom.



furcsa nap. Nóra visszatért a régi gyümölcsökhöz, virágaihoz, de hozott nekem egy csomó rajzot borítékba. ajándék. kérdezte, hazaviszem? mondtam, igen. emlékbe. viszont erőszakos voltam ma kicsit, felmérni szerettem volna, túl látványosan kísérleteztem, velük, így magammal, hogy amit más emberkéknél, kicsikét nehezebb téma, bár ugyanúgy nyitottam minden ajtót, ma nem ment. hogy ami ott, máshol, az itt hogy, és hát különbség. ma derült ki a legtanulságosabb különbség. figyelnem kell rájuk, pillanatig sem lehet játék vagy önérdek. ha innen játék, látszólag, úgy értem, még ha komoly szándék is, onnan kifordul. egy nem pontos időzítés, és kész a baj. megvannak szigorú határaik. nem lehet azokat csak úgy áttörni. Fecó üres papírral üldögélt, minél több papír körülötte, ami tele, annál inkább befordult. láthatóan görcsölt. persze beszélgettünk, de volt hogy meghalt a levegő. kissé érthetetlenül néztem magamban. azért próbáltam leplezni. beszélgettünk álmokról, hogy segítenek a szembesülések, amikor visszanézni. elemezni. hogy olyankor megszabadulunk. és valóban különös álmai vannak. igen nagyon különös. de Nórának amikor említettem a tükröt, hogy szokott-e magáról rajzot, hogy nálam annakidején minden ott kezdődött, amikor szembefordultam, és rajzolni kezdtem. elindultak arcomon a vonalak. de ezt már csak később mondtam a fiúknak, ugyanis a tükör, arc említésére egyszercsak dührohamba fulladt arca, feje, teste is remegett. én érzéketlen voltam, ehhez is?, vagyis hogy annyira belefért, meg sem lepődtem. csak a hirtelen elfogyott levegő. hogy akkor most ebből is jól kijönni. így volt aztán az álom, minden hogy nálam hogy, aztán Andris is, ma megjegyezte különben, kért, hogy András, megegyeztünk, hogy rám szól, majd csak szokom, dehát az arc, arca tiszta andris, igaz, amikor ma elment, tényleg andrás volt. különben nem gáz, vele jár, minden éppen úgy kell, ahogy van, érzem, rendbe jön minden. tanulnom kell, nekem is, nekik is, magunkat, egymással, bánni ezekkel az érzékeny emberekkel.

András lógó fejjel távozott, szinte korábban mint szokott. vagy mert a Fecó is, de inkább csak mert érezte, ma nem tudott megfelelni. mint ahogy én sem feleltem meg, Fecó sem, Nóra is ugye visszatért.


talán ha Klára ott van. de mindig valahogy úgy esik, hárman szoktunk. ő oldotta volna, talán igen, könnyebben vezethető. úton hazafele, előttem is volt a keze. arca. vagy inkább csak itthon, ugyanis Fecó ma egészen a Barossig kísért.

nos, ki tudja? ezek után milyen meglepetés. a jó, hogy elemzünk. minden alkalommal mindent kielemzünk. fontos a követés. minden mozdulatot végigkövetni. ma először kértem házit. kíváncsi vagyok, Fecó ígért régi rajzokat. azt hiszem, hét múlva minden majd szépen visszaáll. kellett ez a megismerés. magunkra ismerés. újabb meglepetés... (?)










2009. április 27., hétfő

éjszakák-nappalok

utóbbi időben a barna mackómmal csak nézzük egymást. nem ölelkezünk, nem ültetem az ölembe. legutóbb, a szemébe is furcsa volt néznem. nem volt benne semmi.

mindenesetre, hát így telnek a napok.

most pedig várom a vízszerelőket.

majd elfelejtettem. a tegnap eltűnt a rózsaszín nyúl. szerkesztgettem, képek, miegymás, egyszerre úgy 4 program, innen oda, aztán máshova, kutatni, keresni nyomok, megmaradt árnyak, ösvények, elhalt utcák után, azokat mind egyeztetni, 57 oldal volt meg, persze csak úgy vonalakban, egészen csak körvonalak, aztán egy próbát csináltam, lássam, működne-e a nyomdának is, ha majd egész meglesz, mind... egyszer? ne dolgozzak hiába, aztán újra meg újra próba, végenemérhetetlen sok próba, istennek se akartak pdf-be a betűk olvashatóan konvertálódni. aztán történt valami, amit magam sem értek, onnantól van is nincs is. megnyitni mindenesetre nem nyitható. error. sérült. semmikor többé nem nyitható. kezdhetem elölről.

2009. április 26., vasárnap

visszajátszás, szeretem szeretem



előrevetítésből kilépni

most már mindent elértél, megölhetsz

mit gondoltatok? meddig lehet bírni. egy embernek.





nem, nem. pontosan értem a kezeket. ha valamiért megadom magam, az nem a halál. kár volt. kár volt eladni bőröm. ez külső. azt tettem amit a kéz kíván. eggyé váltam, hogy örömet leljen. kéjt. a fekete kéz a kezekből. akárcsak múltkoriban a kígyók. most is élnek. a fonal. követtem. látszat. valójában nem volt gyilkosság. hiszen a kéz csak jót akart. jót, jót, nem volt szükség.

a cél nem szentesíti az eszközt. nem oldja fel.

földön időzve pillanat ereje...

a kezek Magyarország. a cél. zászló ő. rózsaszín. de a bőr az enyém. lenyúzva. a pajzs nem öntisztul. kár volt, meghaltam volna magam is. a kivégzésért.
nem bocsájthatom, ha megbocsájtom. neked sem. az elevenen halálba küldést.

látszat, hogy én öltem. a fonal. a kéz. kezekben. azt tettem amit kíván. nem akarok többet együttműködni halálomban. már régen halott vagyok, Magyarország! pontosan tudod. mire a többszörös kínzás? hogy vagyok, Magyarország. nagyon régen.

nincs halál. értettem. régen halott. egy ember van velem. a tagadása. a titeket megtagadás. amivel hazahív. hazairány. mind ellene dolgoztatok. de ő az egyetlen ember. látszat. az ingovány.

kár volt a zászlót előttem lengetni. hús. a zászló öntisztulása lehet-e, amikor kezek, végig a tiétek lengeti. ellenem. álhalála. álkezek. összeszövetkezéstek.


őt, csak őt tartják, várva halálom. ahogy őt is, fekete kéz. tartottátok. szemben, szemem vájva.

mondhatnám azt, sohasem láttok. de látni fogtok. ott leszek. bőröm nyújtom, puszta hám, hogy megalázzatok. ha ez kell. test már nincs. kimostátok. saját véremmel. mostam, nektek. hogy élvezzétek. a kéj. elmegyek kivégzésemre.

a vak magam vagyok. a többi látszat. nektek fedezék, hogy higgyétek, ti láttok. jól.

volt hogy hittem. a ti, az ő keze volt. hogy szeretek-e még. kivájt szemmel, kifordított testtel.

valójában te választottál ki magadnak. igazolni tudom, vissza. a fonalon. első jel. fekete kéz. hamis. mind hazudtál. nem kívánok visszamenni. te majd eltünteted a nyomokat. értesz hozzá. kényszeríteni fogsz, visszamenni. pontosan tudtam aztán, nem engedsz el. nem segítesz élni.

kár volt. eladni. halálnak. kivájtátok a nyelvet. nyelvem. kívántátok. pusztítani. hogy nem vagyok érthető. de pontosan tudtátok a játszmát idézni, pontosan vezettétek a fonalat. miközben lógok zsinegen, fonalaitok, véresen, nincstelen, ti jóllaktok. egymás közt jóllakattok. aki többszörös halálba küldött, kiemelitek. mindenkit kiemeltek, aki tömte a számat. hogy ne beszéljek. saját véremmel.

de én csak a magamé vagyok. látszat, hogy testemet, a maradékot rángatástok megtisztítja. a sebek nem tisztulhatnak szaggatástól. ha finoman, elővigyázatosan fejtitek sem.

még tartom magam. egyre nehezebb. akartátok hallani. hamarosan eljön a halálom. igazi halál. ott leszek, elevenen, hogy élvezzetek. kínozni. gyűjteni ellenem érveket. finoman tálalni, ezüstkanálon. hogy az is az enyém. de hazudtok. az enyém nyomortanya. raktár. sosem láthattok.

hogy kínozzatok, szeretetem jeléül, Magyarország. a Halálomba. rajtam tollasodtok meg. mind.

Szeretlek téged, Magyarország. mutasd, fordítsd felém, egyszer még utoljára arcod. hittem, hogy majd te viszel, egy szebb világba. értetek. Magyarország meg fog halni. nem vihettem magammal. fel, a mennyországba. nem, nem megyek el. hiszen az is csak szemfényvesztés. hogy ott vagyok.




nem fáj. rózsaszín bőr. és egy kivájt szem test nélkül.




elégedett vagy? a szüleményhez





lejegyezve 2009.04.26 éjjel x óra. mindig ugyanabban az x órában.

Új élet


Ha megtehetném. A körülmények. Bizonyosan más országban élnék. idegen ország. ismeretlen. ott mindig kellettem. én kellettem.

Meghajolok maga előtt, de nem szeretem.







2009. április 25., szombat

fekete arc fehér gyolcsban

akkor este, amikor megvallottam a bűnömet, sírtunk kicsit mind a ketten. odabújt arcomhoz, aztán így üldögéltünk. ma is mikor odasündörgök, hogy a nagy súlyok alászálljanak, meg szokta simogatni arcom. van hogy csak finoman összedörgölöm enyémet övével, megszagolom, a szaglás elengedhetetlen része a feloldozásnak, pillanatig tart az egész, és még csak szó se hangzik.

ilyenkor érzem, hogy a lebegés, harmónia mégiscsak fehér, de legalábbis egészen halovány.
elfordulhatnak arcok, következésképp dolguk végezve, körülöttünk lebeghetnek fekete kezek, ha pillanatra megélhetjük a békét.

ma megint mindenkit szerettem.

és ki tudja, miért, a halovány lila pehelyselyem blúzomat vettem fel, akárcsak a vizsgámon nemrég, de akkor nem éreztem jól magam benne. ma viszont kellemesen csalódtam. szinte pillangószárnynak éreztem karomat a lenge szélben. nem kívántam repülni, nem, nem. csupáncsak frissnek éreztem magam.

délben 13 óra fele tart. aztán 15 óra. Kafka Fegyencgyarmaton szellőztetése után, aminek minden pórusát bőrömön érzékeltem, egyetlen fogás nem maradt, Hermann Nietzsche, Lang metropolis... kíséretében, amit eleresztettem volna ujjaim közt, végül csak mert csábosan hívogatón süt a nap, mégiscsak eljutottam a könyvfesztiválra. hogy beszívjam kicsit, hogy semmi ne maradjon dolga végezetlen. nem nyitottam ki egyetlen könyvet, na 1-2, csakhogy a tapogatás se mulasztódjon. így aztán mozdulatlanságban szinte hazalebeghettem a villamoson. ahogy jöttem, mentem.

úgy lenni mindenütt, miközben sehol sem lenni. ez mindig végül akárhonnan is szél, vihar, békességgel tölt el.


és akkor továbbra is változatlanul a jelek, már említve sem.

A mai 2 írás. az angol leírás, és a „soha nem látta igazi arcát”. Sem kívül, sem a tükörben. És akkor a tegnapi film a kicserélt arcokkal. Sem a sajátjában, sem az idegennel.

Kimondja, már nem jelent semmit.

Rózsaszín halbabák… kerekesszék… mesélő… érintkezési pontok, összefüggés nélkül, erős hatással ér. Érintés. hát ilyeneket jegyeztem, és kivételesen különösen csupáncsak ennyit, a mai előadásból.




2009. április 23., csütörtök


Voltak pillanatok, amikor elhittem, van esélyem, talán nem csak szemfényvesztés. de aztán a félelem legyőzött bennem minden reményt.


Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, szemfényvesztés. de aztán a remény legyőzött bennem minden félelmet.




a fehér nadrág

nem értettem. miért pont tegnap délután, és miért pont a fehér nadrágom.
éppen indultam a Szilágyi István új kötetbemutatójára a Hess András téri Lítea könyvesboltba, de mondom, hadd vasaljam ki, a konyhában szokásos módon előkészítem a művelethez az eszközöket, vasalódeszka anyósomtól, meg a vasaló, nem emlékszem honnan, talán még otthonról, alighogy kezdeném a finom simítgatásokat, egyszercsak hirtelen csapás, az egész nadrágot elárassza egy sötét lé. azonnal felfogom, de már késő utána kapnom, már csak az üres edénytestet állítom fel, az történt, hogy hozzáért a zsinór a kávéfőzőhöz, ami szokásos helyén tartózkodott, és mozgatás, rándulások között egyszercsak kidőlt, majd villámgyorsan megindult a fekete lé belőle.

azonnal ki kell mosni, ragaszkodom a fehér nadrághoz, itt és most, pillanat alatt új fehér nadrágot kell varázsolnom belőle. már nincs idő fehéríteni, csak dörzsölöm teljes erővel, próbálom szappannal, nagyon soká sikerül valahogy elfogadható állapotba hoznom.

aztán a vasalás. újra, de most már muszáj erőszakosabban, mert meg kell száradnia. aztán mielőtt belátnám, nem szárad meg, erre még a forró vasaló sem képes, bármilyen erősen nyomom, csak ártok vele, hiszen a vasaló alján a barna régről ráégett réteg a nedves, csuromvizes nadrágon sárga, majd barnás-feketés nyomot hagy, próbálgatom még kezemmel letörölni róla, aztán gyorsan kifordítom, hogy belül történjen az elszíneződés, mert már arra sincs idő, letakarítani a vasalót a szennyeződéstől, máskor ezt a műveletet elkerülöm, mármint a kifordítást, időspórlásból, de aztán mivel erősebben, egyre erősebben kell a vasalót nyomni, hogy elmehessek még ma, most, azonnal a fehér nadrágban, semmi más nem jöhetett szóba, csak a fehér nadrág, ehhez erősen ragaszkodtam, így aztán valamennyire olyan állapotba sikerült hozni, hogy bár nedves volt, olyan egészen hideg tapintásra, a vizes folt mégsem látszott ránézésre. sütött a nap, gondoltam, nem fázom meg, és meg is szárad majd hamar rajtam.

fél órát késtem az írói estről. igaz, még a helyszínt is meg kellett keresni.

aztán visszafele, míg kint a napfényen a padon vártam a várbuszra, ahogy a lábaim keresztbefontam egymáson, láttam hogy lent a hajtásnál, ahol ráégette a vasaló a sötét foltot, belülről áttetszett a folt sárgán kívülre.



ma kifehérítettem a belső szárán, de ahhoz is az egész fél nadrágszárat kellett áztatni, mosni, illatosítani, ne érzzen meg a fehérítő, mert ma is a fehér nadrágban szeretnék kiruccani irodalmi estre. most szárad az ablakban, normális esetben a fürdőszobában szoktak a ruhák száradni, ezúttal gyorsított eljárásban, különben is frissebben érzi magát a nadrág a libbenő, lengén átjáró üdítő szélben. nap, az ma nem sok, kissé sötétebb is, mint máskor.

ha minden rendben, úgy sikerül ma eljutnom időben az irodalmi estre.

2009. április 22., szerda

Egy ember aki mindig rám mosolygott


Nem hiszem el… nem tudom elhinni… ma először a vásárlás, az idegen ajkú nő, idegen akcentussal, meg ugyanott, tegnap késő este, a fekete fiú a sarki üzletből, először, látta szeretnék valamit, mondom, igen, zsömle nincs már, üres az összes pult, rámnéz, mennyi kellene, mondom 1-2, eltűnik, azonnal hozza, zacskóba, ilyenkor már száraz szokott lenni, ma is egészen szárazak voltak a kiflik, de nem, ez friss, mint amire nagyon ügyeltek, fizetem, mondja a pénztáros nő, 30-as. Csodálkozom, normális üzletben is 50 a kettő… de hát, bizonyosan van ilyen, nem foglalkozom. Erre ma, veszek egy tejet, egy kalácsot, egy kenyeret, ami minimum 500-as szokott lenni, ez is jobb helyen, kissé megzavarodhatott a nő a számla miatt, csupaszív, mondja 290. értetlenül nézem, hiszen megkérdezte egy fiú kedvességből helyettem, mert én azért szeretem tudni, mi mennyibe kerül, mielőtt fizetek, mondták neki 200 a tej, tehát csak a tej 200, akkor hogyan lehet a három holmi 290, de nem merek szólni, még megkérdi, tegye-e szatyorba. Nem, köszönöm, megilletődésemben, erre hazaérek, este fél 7, mackó negyed óra múlva érkezik, tudom-e mi történt, itt ez a sok rendőr a belső udvaron. Nem tudom, 10 perce érkeztem, mondom, de éppen indulok, apacuka, amikor a folyosón kérdezem egy ember tart lefele a lépcsőn, tudja-e mi történt, azt mondja meghalt a Csaba. Nem értem, mi történt. Mondja leugrott az emeletről. Ma még délután a konyhából láttam, furcsán jött ki a lakásból, álldogált a rácsnál… de nem néztem, bejöttem. Viszont ma egész nap lelkiismeretfurdalásom volt. jóvá kellene tenni a dolgot, amit elkövettem. Ma egész nap, igen, ma egész nap rá gondoltam. Mi történt? Nem tudom felfogni? Éppencsak jóvá akartam tenni a dolgot, amit elkövettem. Hiszen soha nem tettem hasonlót, hogy egy ilyen ember, aki mindig mosolygott, kedvesen szólt, ha ellopták biciklijét is, és éppen akkor utunk egymást keresztezte, is, úgy mesélte, mint ami szinte természetes, az élethez tartozik. Beengedett lakásába minden idegent, hajléktalant is láttam, azt hiszem, vagy csak iszogatótárs kocsmából, de azok is mind valahogy értelmiséginek tűntek, mint akiket sors csap. Felesége két éve?több hagyta ott, kislányával elment, azt hiszem, nem volt boldog ez a nő, de arcán sosem láttam, mackó azért borzasztó dolgokat tud mondani, azt mondta egyszer, bizonyosan megunta, eléggé elhízott, bizonyára amikor elvette, még csinos volt, de hiszen hülyeség, ízlések… különben ma is láttam egy 25 körüli lányt, egészen terebélyes idomai voltak, mégis annyira csábos, izgalmas volt, van hogy ilyenkor el is képzelem az aktust a pasival, a férfi mellette, olyan jóképű, középkor, végig pontosan láttam, hiába körülötte többen, talán feleség is, titokban kívánta ezt a nőt, csak őt kísérte figyelemmel. Angolok voltak, vár környékéről jöttem, a lány megérzésem szerint tolmács. Igen, ha még meg lehetne csípni egy angol tanfolyamot a munkanélküliek ügyosztályán... Most kellene, nyáron, amikor süt a nap, jó kedély, egészen máshogy telne, egészen máshogy töltődne napsütéskor agyamba. Így jöttem ma késő délután lefelé.

Az persze lehet, hogy nem találtak. A nő, feleség, túlságosan tisztességes volt, nevelte a lányát, dolgozott. Tanított, azt hiszem. A pasi bömböltette a zenét, nem mindig volt munkája, kocsmázgatott, ilyesmi, de már rég nem hallottam. Hangokat. Évek óta. Talán nem is onnan jött. Ki tudja, régebb sem. Vagy csak tudatlan lehetett akkoriban? Hogy kiűzze a nőt a házból, vagy csak közben változott, megváltozott, nem, nem lehet. Csaba jó ember volt. nem lehet, hogy csak mi, kívülről. Nem lehet, hogy a feleséggel… az nem lehet, hogy…

Csaba ott maradt a házban, de a feleségé volt a lakás. Jött, állítólag, a lakótársak mesélték ma amikor apacukába, lent a kapuban kérdeztem, hogy jött a nő eladni a lakást. Kiderülhetett, 2 éve nem fizet, és én még mondtam a közgyűlésen, hogy lehet az, hogy amikor mi három hónapig nem fizettünk, levél jött, hogy eljárás történik ellenünk, és ezt mégis lehet 2 évig csinálni? Akkor mi sem fizetünk, ha semmi nem történik. Hát történt. Halál.

Bűnös vagyok. megtettem pár napja, amit sose teszek, nem tudom, hogyan történhetett, nem értem a mai napig, velem hogy történhetett, egy ilyen kereszteződésnél megemlítettem, bár mentségem, hogy barátságosan, igazán barátságosan, még elnézést is kértem, igen, akkor is gonoszságnak éreztem, amikor kimondtam, de csak akartam, hogy tudja, hogy az nem jó. hogy nemcsak ő…hogy két éve nem fizet közköltséget, és hogy ez minket összes lakót érint. Hogy senkinek nem jó. mert több így a közös költség, a hiány miatt, és hogy már nem lehet fizetni. Hogy már mi sem tudjuk. mondta nem tud fizetni. És hogy most kevesebb, ő sem érti, 6000-et küldtek. Pedig vízórásoknak is 15000. És szemében nem volt aprónyi rossz érzés sem felém, ugyanúgy mosolygott, mint máskor, talán a szája nem, de a szeme, istenem, állandóan Jánossy Lajos jut róla eszembe, annyira az alkata, arca, ugyanaz a válla, magasság, mozgás, tartás, copfja, hosszú haj, vöröses arc, csontok, sokszor azt gondolom, játék, hogy bizonyosan egyszemély, hogy ez csak játék velem, éppen itt a szomszédban, sokszor ittas, de akkor is olyan, mintha józan, a tudata, kissé bizonytalanul jár, nehézkes a teste, mozdulata, de a tekintete, mosolya, hangja ugyanaz, csak kicsit lassabb, vontatottabb. Már amikor megtettem, kimondtam, is borzasztó rosszul éreztem magam, és ma arra gondoltam, itt van nekem a büntetés, hogy ha én bliccelek mindenhol ahol csak lehet, most visszakapom, és fizetem helyette is, akár a magasabb költséget, mert 2 év az sok, annyival a háznak kevesebb, hiány, ilyesmi…hiszen én is mindenhol bliccelek, meg ingyen járok, ahol csak tehetem, akkor miért haragszom erre az emberre. Igaz, dolgozott, úgy tudom, aztán meg ez a mi bőrünkre is, nem a sajátját viszi vásárba, mint egy buszjegy, az ilyen előfordul rosszabb napon, kihoz a sodromból, azt érzem, hogy, mindigis éreztem, hogy tudná azért fizetni, de inkább elissza, minden más, ő is csak nem akar fizetni, de nekem az olyan dolog szent, abban nem fizetni, ami mást is érint, nem csak egyszerű blicc a saját bőrén, de akkor is ugyanaz, nem tehettem, nem szabadott volna, soha nem is csináltam ilyet emberrel, csak hivatalból, mikor magam kellett védeni az igazságtalanságtól, megalázástól. De éppen ezzel a férfival. Igen, férfi, mindigis kedvelt engem. pontosan éreztem. Mindenkivel kedves volt. de engem szeretett. Nem, nem úgy mint nőt, nem tudom. Azt hiszem, csak egyszerűen kedvelt. Volt bennünk valami közös. Különös ember volt.

…istenem, már nem tehetem jóvá. Én okoztam a halálát, ez jár a fejemben. Már gondolni sem merek semmire, mert megtörténik. Már beszélni sem merek senkivel. De hogy éppen ma, amikor egész nap ezen, hogy jóvá kell tennem. És akkor este fél hét körül szörnyethal. Éppen azután pár perccel, ahogy hazaérek. Nem, nem tudom, előtte, vagy utána. Hiszen a konyhában voltam. Hallottam volna. bizonyára előbb érkezhettem kicsivel fél hét előtt. nem, azt hiszem, összekeveredtem, utána kellett érkeznem. Azt mondják, hogy éppen a kisfiú autózott lent, másodpercen múlhatott, hogy a gyerekre ráessen. Hogy megtörténhetett volna. két halál. A felnőtt, a gyerekkel. a lakók szerették, de haragudtak rá.

Csak mert ma megkérdőjeleztem, van isten? Hogy ez is jel? Újabb? Hogy ennek is köze? De hiszen azt is csak azért tettem, mert már reménykedtem, már reménykedni kezdtem. Mindenhol nyomomban a halál.

Ez az írás is, a szereplők, csak remélhetem, most már igazán remélem, hogy mindenki a mennybe jut. Hogy senki nem a halálba, csupán új élet, más... Már le sem merem írni. Nem akarok több halált. Nincs halál. Tudom, hogy nincs halál. Igen, nincs halál.

üldöz nyomomban, mindenhol.

Csak kitárta a karjait, a másik szomszéd látta, azt hitte, köszön, s már másik pillanatban halott volt.

Öngyilkosság, vagy csak integetés közben kifordult. De hiszen korlát. Azon nem lehet csakúgy kidőlni, ha nem akarja az ember. ittasan sem.

Mégiscsak boszorkány. Amikor angyal akarok. Mindig csak angyalnak szeretnék. Amikor már el is hinném, jönnek ezek a jelek. Hogy boszorkány. Halál.

És akkor az apám is. de hiszen az nem tőlem. Lehet, hogy csak eszköz. Hogy minden csak rajtam keresztül. Hogy éve? Kevesebb? Több? akkor történt a halálközeli állapot váratlan, amikor az a szöveg BADA DADÁVAL arcomnál. Amikor ő is meghalt. Felidézés, megidézés, átok? Pedig szerettem a szöveget, Bada miatt, még ragaszkodtam is hozzá, bár belül valahol mégis éreztem, hogy nem véletlen… hogy meg kellett történni az eltűnésnek? tűntetés. különben is minden szöveghez mindigis ragaszkodtam. Ami egyszer papírra vetődik, hogy az szent. Most már nem tudom. Ebben a pillanatban. Ezzel is, hogy mindezt leírom, kinek okozok halált? Magamnak? Másnak? Sokszor jutott eszembe ez is. hogy akkor az a törlés ha nem történik, … hogy apám visszakaphassa az életet. Fel kellett oldani az átkot.

van isten?

------------------------------------------------------------------------------------------
igen, egészen összekeveredett ez a két arc, először magam sem értettem. pedig igazán szerettem volna, ha kitisztul. de nem akart. hát hagynom kellett. azt hiszem, sok mindent értek. sokminden összeáll.
------------------------------------

egyensúlyban. egyszer fent, egyszer lent. mind ilyenek vagyunk. "mind ilyenek".
-------------------------------------------------------------------

rendben volna, csak ki nézte volna meg?
-------------------------------------------

Andris tegnap különösen elégedett volt, boldog. végre csak vele foglalkozhattam. ez volt a vágya.
Nóra eltűnt. felszívta az ég. Fecó teljesítette küldetését.

---------------------------------------------------------------

más. feljegyzések múlt napokból.
"Az ember haláláig egy művön dolgozik"

egy nappal korábbról: "A vers az, amit mondani kell"

nyulacskák tánca. éjben, bolygón. zongoraszó? Liszt, Beethoven?

érdekes, nekem semmilyen szert nem kell magamhoz vennem, hogy lebegjek. egyszer voltam életemben italtól belengő, úgy igazán homályban, semmi különbség. szinte. annyi csak, hogy akkor a lában sem érte a földet. és valahol, másik bolygón egyszercsak földet értem, azonnal elaludtam. másra nem emlékszem.


különös ezen a városon, utcákon végigmennem, hogy sehová nem tartozom. mindigis szerettem idegen lenni. ezt szeretem ebben a városban. hogy végigsétálhatok anélkül, hogy éreznem kellene. aztán mégis kivetettnek érezni magam. különös összefüggés. sehová se tartozónak. szenvedni és egyensúlyban lenni egyszerre. felváltva. tudni, talán soha senki nem szólít meg.

esetleg egy angol. előfordul. az angoloktól félek. Sorry, no spik inglis. szoktam mondani, furcsán néznek. múltkor egy kínai párnak tudtam segíteni. nem is gondoltam, ilyen egyszerű. mutogatással is megoldhatók tökéletesen azok a dolgok, amelyek éppencsak kicsit szükségesek. nincs nagy jelentőségük. aztán mégis célba érnek.

Idegen. szólít meg. úgy látom, boldogok az emberek.

különös. múlt alkalommal említettem, szeretem a színpad fölött. közvetlenül, karnyújtásnyira. hogy akkor az arcok fölé látok. pontosan rálátni fölöttük. és tegnap éppen oda szólt a jegyem. kérdem, ugye tudta? ő csinálta? azt mondja, nem, véletlen. így adódott. nem ő határozza meg a helyeket.

kiélvezni minden pillanatot. idegenként, halottként is élni. más világ.

...kislány, körülötte kisebb nyulak, sok nyúl, szemből. közöttük egy-két rókalány. nyúlruhában. meg macska. nem pontosan látom, fiú vagy lány. jönnek. rajz. aztán egyszercsak sokminden állat jön. csilláron a hinta. ez is akkor, legutóbb a zeneakadémián.

2009. április 21., kedd

ha sikerül kikapcsolnom, minden szépen megnyugszik. mackó fel szokott hívni, hogy be kell olvasni pl a gázt, hogy mit csinálok, hogy nehogy itthon felejtsem a koncertjegyet. ingyen koncertjegy. én a bérletét szoktam kérdezni. de akkor nyugodtabb.
nem tudom, mi történt. hiszen a nap is süt. és ma megint nem volt rózsaszín nyúl. csak meg szeretném köszönni neked, nektek, hogy azért gondolatban velem vagytok. ha nem is értem. még akkor is ha nem valóság. ha semmi nem valóság. ha tulajdonképpen nem is létezem.

nem ad választ a senkisem

és én csak tovább várom a csodát. kínszenvedések az éjszakák. mindig gyötör valami szöveg.

nem, nem. vigyél, vigyél, vigyél el... emlékszel? régen volt, nagyon régen. meghallhattad akkor a szívem. pedig tagadtál... de a színe... az nem... az... emlékszel? milyen színe volt? és az a virág? ami azóta se szól.

jól van, jól van. semmiség az egész. hiszen olyan régen volt. csak kicsit elgondolkodtam. van, hogy kicsit elgondolkodok. visszapörög az idő.

mackó mától visszaült a kényelmes fotelba.
--------------------------------------------------

két kereszt az három vonal. legalább három vonal.
ha másik korban élünk, bizonyára megégetnek. de legalább felakasztanak. mackó erre is csak azt mondaná, de hiszen szerte a világban ma is égetnek embert, és felakasztanak. fényes nappal. az utcán. amikor éppen csak arra jársz.


akkor mégis jó. képzeletben élni.
-------------------------------------

pontosan látom azt, ami történik, ami történni fog. nem láttam, láttalak ennél tisztábban. hogy ne lássak, hogy te látssz. minden egészen kitisztult. áldozat. áldozatra születtem. hogy lássak. másokért.



a többi látszat.

egy alma, egy macska, egy nap, egy év. könyvek.... arcok, szavak, tenyér.


sorsunk eleve rendeltetett. szavak? egy vers? pillantás...
ami foglalkoztat, ki lehet-e lépni. hogy hogyan. mindegy-e, nem mindegy, az ember hogyan lép.

hogy előre néz, hogy felfele, lefele, hogy szemben. hogy belelép. mégiscsak szent a nemírás, létezés. kilépni. otthagyni. nem nézni vissza. vagy mégis? létezhet egy kéz? minek? nem tudom. mindenesetre egy szünet.


csak az álmok, az éjszaka. lehetne törölni.


méghogy játék. oda-vissza. lenni, nem lenni.
nem kívánok magyarázatot. amit adtam?vettem, legyen elég.

2009. április 20., hétfő

hamuba sült

––––––––– Lászlóffy Aladár


Orbán János Dénes „mint hómezőn a vadnyúl, kifehéredett…”


úgy tűnik, Sanyi bácsi pontosan megérzi, mikor kell felnézni. nem mertem nagyon akarni, nehogy elijesszem, de mégis, csak apronyit szerettem volna, ha éppencsak kicsikét oldalvást néz. amikor karnyújtásnyira átvonult... volna, mert a kamerák, a tömeg, gratulációk... de csak lefele nézett, bár a tömeg sodorta, arcok, kézfogás, csók, egy emberre mégis meglepően váratlanul kifordult, anélkül, hogy erősebben emelte volna meg fejét, Bródy János volt, megölelték egymást.

később érkezett, előttem állt, aztán hátam mögött, majd megint előttem, éppen kifelé tartottam, kissé lendületben, amikor megáll szemem Bródy Jánoson. pontosabban a szeme, egyenesen szemben, a szemembe, mintha mosolygott volna. tekintete egészen keresztülmosolygott. tovább siettem a lépcsőn.





mostanában ahogy felfedeztem hogy a barna mackó és a királyi szék, kiemeltem őket a sötétből, egyenesen a szoba közepére, hogy ugye ez sem véletlen, ők így együtt, ma reggel első az volt, hogy köszöntöttem a mackómat. hogy van az én barna mackóm, öleltem át, mackó épp kiment, közben hirtelen visszanézett az ajtóból.
-----------------------------------------------------------------------

dehát mi történt tegnap? mintha csak rossz álom. hiszen süt a nap kint. egészen szép idő.
---------------------------------------------------------------------------------------------

nagyon sok ember volt. leguggoltál mellém, hajoltál, szinte egészen a lábamhoz. akkor szerettelek meg. olyan voltál, mint egy ember.
féltem, hogy sohasem írhatom le. ugye most nem fogsz ezért kinevetni. de, igen, nevetni fogsz, ugyanazzal a sokmindenkivel. nem baj. most már úgyis megszerettelek. és már magamon is tudok nevetni. jobb híján.
megnéztem a tegnap a darabot. különös. kicsit mindenképpen különös.

sok embert szerettem meg. egy mozdulatért, egyetlen pillanatért. pl egy tekintet, kíséretében gondolat, szó. elrejtve. ing.
----------------------------------

azért kicsit félek. hogy vesztembe ér egyszer, amikor már nincs tovább, a játékból valóság. hogy mindenért majd egyszer fizetnem. meg kell tartani, igen, igazad volt, hogy amíg játék... addig élhetünk önfeledten. én csak az írás..., játékban vagyok csodalény, igaz, mostanában történnek érthetetlen dolgok, amik aztán nagyon is érthetők, valójában csupa hiba. hogyan várhatnék mástól megváltást.
----------------------------------

ma már szépen dolgozgatok a rózsaszín nyúlon. bár úgy tűnik, egyre több munka, kihívás, hogy sosem jön el, amikor jóleső elégedettséggel kimondhatom, kész. hogy végre itt áll teljes egészében. mégis menni kell, előre. ha végenemérhetetlen is.
---------------------------------------------------------------

Titkos élet, teszi elém mackó.

…hogy hiába van felhő, ma sütni fog a nap. Kissé bizonytalanul nézett, majd hogy aztán kíváncsi a jóslatomra. De azért elment. Pedig már-már lemondott róla. Igaz, láttam rajta, aztán mondta is, azért ment el a kedve, mert én reggel úgy ébredtem, mégsem megyek kirándulni. Valószínű reménykedett, hátha meggondolom magam, azért várt délig. de aztán volt az írás, ...más, ő pedig elment. Háromszor tért vissza, búcsúzott.





2009. április 19., vasárnap

már saját bőrét

és nem hittek, és nem hittek, és nem hittek, újra és újra meg kellett mászni. újra és újra elárul majd. sosem bízik bennem. újra és újra vár, mikor jön a pillanat, újra meg újra, megfeszíteni. és én újra és újra megmászom, el akarom érni a kezét. aztán mindig visszahullok. sosincs elég erő. megtartani. és te is csak nézel, mozdulsz arra, amerről a kezek tartanak. mindig amerről fúj a szél. nekem ezt is, ott is tartani kell. megtartani magunkat. magammal. te egy árny vagy. fény. a fénynek árnyéka. egy fényt kell benned elérnem. sosem tudom, hol van, merre jár. egyáltalán, hogy létezik-e. néha kiemeled a kezem a fényre. kiemelsz magadból, aztán hagysz süllyedni. hát lehet-e hinni, létezel, hogy létezem. melyikünk valóságosabb.

elhúzzák a redőnyt.

a szárnyaim. a szárnyaim kellenének. talán csak nem vettem észre. ahogy felemelkedem. egyszer mindenki elhagy. érted. véletlen volt minden. meg sem történtünk. én nem.

talán mégis meg kellene kapaszkodnom a korlátba. semmiség. elragadtatott a lendület. azt hiszem mégis megtörténünk. valamelyik másik időben.








a rózsakert, vasvilla emlék

imént mondja anyám, 12 év óta először, "nagyapa sárga botja" túlról, agyagba varrva, keresztanyám kinyújtotta kezét. meghívta ebédre.

két halál egy megtisztulás

egy múlt, két áldozat valahol innen. kezet fognak. sok másra béke hull. túlról egy szempár néz. a legtisztább szempár, életemből. múltból.








valami mindig kimarad

nyulacska, nyulacska, kvártélynak hívták azt, ahol a lányok, fiatal nők laktak a nagyszüleidnél. tessék kicsit jobban odafigyelni a pontos szavakra.
------------------------------------------------------

Senkik és semmik…, mondta anyám

– mackó mosolya átvilágít.


velünk csak a nap s az ég. de azt sosem adjuk fel.

különben becsúszik. mindig becsúszik valami hiba. például egy szék. sokmindent megtettek szüleim, hogy kijuthasson. nagy ára volt. máig törlesztik természetben az adósságot. de a szék a lényeg. valójában az asztalhoz tartozó négy szék is csak látszat, ha úgy igazán beleül az ember, szétroggyan alatta.
mégiscsak szerethettem a nagyapámat.


-------------------------------------------------------------------------------------------------
valami mindig kimarad. semmi nem marad egészben. de az emlék. az emlék megmarad. sosem törlődik el egészen. a dolgok mindig átalakulnak, egymásban folytatódnak, de nem vesznek el. ugye? sosem veszhetnek el, amíg élünk.
--------------------------------------------

hogyan hihetném, létezel. hogy mind valóban létezünk. nyújtsd a kezed, szorítsd meg jól. sose múljunk el. menthetetlen. szeretnélek megmenteni, bzsnyulacska. csukd be szépen ezt a könyvet, békével. vár a rózsaszín nyúl, a te nyulad. mindig kimarad valami. lefolynak lassan róla ígéretek, nem tudom megtartani. látod, kellesz, egyedül nem bírom megtartani. mindenki kell. félek, hogy elúszik, elvesz, hogy már késő, nem lehet vigyázni.
tessék. borogatást nyújtok a szívedre. nem kell olyan erősen szorítani. engedd el magad, lazán. hajolj ki, és mosolyogj. szárnyaidat időben engedem. tiéd a világ. de repülés közben csak szállj. ne tessék gondolkodni. de a szögeket előbb be kell vernem a kis mancsaidba. nem fogod érezni. a súlyokat sem. aztán csak színek lesznek, sok szín. halovány. várni foglak.

2009. április 18., szombat

bemutatom a frankfurti mackómat

nagyapám ebből a székből mesélt, egy sötét, kicsi, szinte mindig fekete szobából. akkor bordó, olyan egészen sötét, meleg bordó színe volt. nyomott, súlyos volt mindig a szoba nagyapámtól. és amikor mesélt, az nagyon, nagyon ritkán volt. egyetlen hosszú mesére emlékszem, olyan igazán hosszúra, akkor már azt hiszem, felnőttem.
viszont szerette süttetni magát a napon, ilyenkor például újságot olvasott

bevallom, mindig kicsit szégyelltem, hogy én amikor a napon, sosem tudok olvasni. olyankor csak a nap van, fény. és például ábrándozom. álmodom. vagy egészen elbódulok. csak olyankor tudok olvasni, ha árnyék is van. mackó is tud, mindenki tud olvasni a napon, csak én nem. régebben hasonlítani kívántam az emberekre. talán volt hogy próbáltam is, igen, de erre nem pontosan emlékszem. sehogy nem értettem, miért nem olvashatok én is a napfényben.
ma már nem próbálom. élvezem a sugarakat, mikor ha kint az erdőn, sziklák között, adódik. (ablakon fény, árnyék)

viszont kicsi gyermekkoromból emlékszem egy nagyon sötét cselédszobára, így hívták akkor, de valójában albérlet volt, nagyszüleimnek szükségük volt pénzre, azért adták ki. az annyira sötét volt, még a nagyapáménál is sötétebb, és féltem, amikor titokban testvéremmel kicsit nagyobbak, és senki nem látott, bemerészkedtünk. akkor már lakat is volt rajta, nem is tudom, hogy jutottunk be. azt hiszem, akkor már nem lakott ott senki. régebben viszont is csak arra emlékszem, mindig valami fiatal leány, nő, lakott ott, időnként cserélődtek, és csak annyit láttam, hogy a napfényben mos. azok a leányok mindig mást sem csináltak, mint mostak meg teregettek. meg hogy olyan boldog volt mindig az arcuk. nagyapám mosolygott, meg ínyenckedett velük, úgy értem bókolt, viccelődött, de én nem találtam akkor annyira viccesnek. csak az a furcsa, nem emlékszem, nagymamám hogyan mosott. hogy kint mosott, vagy bent mosott. a tálakra emlékszem, de mintha lett volna egy nagyobb fémvályú is. igen, valóban, mintha az is olyan nagyon habzott volna. én csak azt nem értem, miért volt mindenki mindig olyan boldog amikor mosott. mert azt tudom, anyám mindig amikor fürdőkád lett, bent a szűk fürdőszobában kézzel mosott. csak annyi helye volt, hogy állni tudjon. de ő sosem volt boldog, amikor mosott. aztán csak nagyon soká lett gép. a cselédszobából később garázs lett. de ez már másik világ. harmadik generáció.







apósom egykor innen nézte a tévét, olvasott újságot, rá sem a nap világított









jól van, mackó, jól van, dehát hová vigyelek? az ágyban sem egyedül vagyok, na ez sem egészen így, mert igenis sokszor vagyok ágyban egyedül, tán a vécén, de igazán, oda nem vihetlek. azt különben sem mutathatom meg. majd kitalálok valamit.

tegnap lila hajfestéket vettem.





és? kérdem úgy hajnaltájt. hát én megettem, mondja, és tényleg megette.

mostanában nem tea vár, söröket kapok ajándékba. mackó szédíteni szeretne:)

azt mondja reggel, hogy bizony a nőnek kell elcsábítani a férfit.

2009. április 17., péntek

kurtafarkú malac túr


malac 'tor vagy malac... re'túr -----------valamit valamiért

– és akkor még senki nem olvasott, tanult angol ...nyelvek,
...pénzt keresni, arra már nem is gondolhat.



(valami mindig kimarad)

----------------------------
ma valami koreai szeánszról jött mackó, azaz baráti vetélkedő, izgult, készült is, mintha legalább a tévébe menne, ugyan nem sok esélye volt, jónéhány a másik csapatokból igazi koreai, mint utólag mondta, mégis valami filmrendezőt, egyebet eltalált, na de koreai szavak... nos, kérdem, mi az eredmény? azt mondja olyan vetélkedő volt, ahol senki nem nyer és nem veszít. s mit hoz? nyereménynek... úgy értem ajándék, valami barnaságot, mint egy összehajtott palacsinta, tetején rizsszemek, s érzem azt a fura szagot, akkor még nem tudtam, mi, csak az emlék, valami kellemetlen, kérdem, mi ez, mondja algából készült, algalapok, kóstolom apró falat, bár a szag most már vitathatatlan, azt a régi emléket idézi, mégis, hátha csak látszat, nézem, zöldségek, falok is végül nagy elszántsággal, hát majd rosszul leszek, azonnal ki kellett köpnöm, s még jól kiöblítenem a számat utána. és akkor előttem a tenger, azok a zöld micsodák?barnák, habosak, a hullámokkal, amiket kisodortak a partszélre, ugyanaz a szag.

hogy én szeretem az ínyencséget, mondja...

2009. április 16., csütörtök

Előre elnézést kérek a mai bejegyzés szertelenségéért, valahogy ma nincs türelmem összefogni, tagolni, rendszerezni írásom. Nem mintha máskor ezt tüzetesen csinálnám. Épp ellenkezőleg. De most hosszú lettem, eleve értelmetlen. Tehát marad szortírozatlan, zsúfolt. És kissé hosszú is. ezúttal feltétlenül és kiemelten elnézést kérek.



tegnapról:


Ma furcsa mód úgy adódott, körútra indultam.


Először betekintés, egy kis Írószövetség, József Attila monográfia, aztán a homlokegyenest bukfenc, MMG, Veres Andor kiállítása, megnyitó. Különös egyensúly, tény, egymás után a kettő:)


Mostanában előfordul, ki-kikacsintgatok a képzőművészetre, régi arcok…


Andor, ugyanaz a pirospozsgás arc fogad, akárha 10 ?15 év – hát eljöttél?

– mondom, igen. Jöttem egy kis múltat nézni, hátha lesz valami jövő. Mondja, lesz.

És lőn. Elém tárul múlt jövőben. Mintha csak megéreztem volna.


„Feketébe öltözött” nevezem el, Andor MMG-ben megnyílt kiállítását, ami tulajdonképpen a szabadság, forradalom... nem, nem, valami nyugalom, múlt, igen kifinomult, letisztult parafrázisa. Felmagasztosult szentség, Apotheózis, mondhatnám a ma divatos nyelven. A pusztulásé. Valami elmúlás, ami mégis önfeledt belefeledkezést nyújt egy eleve elrendeltetett (innen:békés) múltba. Nézem a külföldi (bár korántsem idegen) néhány arcot mellettem, és valóban. Andor kiállítása nem szűkkörűen a magyar szabadságról, forradalomról szól, hanem A Szabadság, forradaloméról. Valami olyanról, ami örök. Nem a romantikáé, ne is a mai, inkább valami ami az ókor klasszicizmusi (értem gigantikus) elmúlás idézésé. Minden táján a világnak otthonos a téma, a tálalás egy és örök. Mindannyiunk emléke. A visszatekintésé. A békéé. Fekete galamb. Azaz hogy galamb az nincs, de van minden más, ami fekete. Elgondolkodom. Lehetséges lenne, hogy a végső megbékélés valójában a fekete galamb? A gyászé, ami a megnyugvás? A fehér még vágyna. Még hisz, remél, akar. A fekete a múlt, ami valami egészen másból, meg nem születettből táplálkoztat reményt. A megnevezhetetlenségé. A fehéré olyan múlt, ami ugyanebben még remél. aztán zászló, ez is inkább megkövült fémszürke, aztán fekete szén, végső stádiumig megroncsolt képek, összehajló nő is szénben, anyaöl… könyvek is mind múlt…És mégis. Árad belőle valami megnyugvás. Andor minden munkájából, emlékeim szerint, bármilyen kegyetlen, érzékeny témát is feszeget, mindig ott cölöpöl biztos tartással a kövült, valamiféle kívülről megközelített, eltávolított (önmagától eltávolodott) tisztelet. Karikatúra is, egyik oldalon, azonban igen beágyazottan, finom érzékenységgel tálalva, és a térdre borulásé is. egyszerre emeli fejét, és hajtja le. És mindez együtt, amikor már eltávolodtunk, kívülről tekintünk. Andor minden munkáján mintha kívül helyezkedne. Csak mosolyog a telt, egyre teltebb vörösben izzó rózsaszín fejével, és mosolyog. Humora minden pillanatban jelen volt anélkül, hogy megbotránkoztatott volna. csendes humor az övé, szinte észrevehetetlen. Erősen finom érzékiség kell (érzékenység, akarom írni), hogy arcában, munkáiban szerénysége, leplezettsége, mögött ez felfedeztessék.


Maradó mű. „csak arra lehet emlékezni, ami nincs”, jegyzem fel, mondja Erhardt Miklós, aki megnyitotta a kiállítást. nem, nem, egészen bizonyos nem így mondta. "emlék valami olyan, ami sosem volt".


Ki gondolná, hogy egy igen régi játékvasút, vonat, összeszerelhető sínekkel, pályákkal, az aminél hosszasan állok. Milyen kicsinek tűnik így, abban a régi, ma ócskának, szemétnek tűnő fadobozban. Holott emlékeimben, gyermekkor, micsoda pompában tündökölt, elérhetetlen tárgy, érték, szüleimnek nem telt ilyenre, csak az unokatestvéremnek volt, ők jómódúak lévén, nála láttam, de csak messziről, egy hatalmas összenyitható szobában ilyen játékot. És most milyen kicsi. De nem jelentéktelen. Teli emlék. varázsládikó. És mackó. Hogy mi is van amögött, amikor megértően helyesel, miért ne is aludhatnék játékmackóval. Hiszen akkoriban, mesélte, a nagymamája kidobott minden emléket ami játék volt, a padlásról. A vasutat is. Pedig ő mennyire vigyázott minden játékára. Szinte újonnan maradt meg mind. És mégis. A nagymama mindent válogatatlanul kidobott, anélkül, hogy őt megkérdezte volna. amikor már felnőtt. Mindez már akkor történt. Legalább ha ajándék. Ha tovább él. Így aztán él bennünk, tovább, ha máshol nem, hogy emlékezzünk. Arra, ami… sosem volt…

---------------------------

Különös, jegyzem. Itt mindenki kedves, és ez jó. boldogító.

Mindenki mosolyog, mindenki szebb, mint annakidején, rég. Úgy 15 évvel ezelőtt. Mindenesetre azt aláírhatjuk, egyetértésben, a szépség örök, nem fog az idő rajta. A szépség maga a kisugárzás.


Véletlenek nem múlnak? Írószövetségben bukkanok egy polcon 2002-es Balkonra, benne találok ismerőst, Szabics Ágnessel interjú Baglyas Erikával. Azt követően mindjárt itt az MMG, ahol is megjelenik tisztanarancsban pompázva Szabics Ágnes, távolról, hosszú haja (ma szőke) csakúgy lobog, féloldalasan arcába, néztem éppen már a lapban is, de megnyúlt, formásodott ez a lány is, az a tömzsicske, telt arcú, kerekded, kissé mogorva, akkori szerénységébe (de büszke!) temetkezett lány, üldögélt még egy lépcsőszegélyen, egészen háttérbe vonultan, ma milyen vidám, sugárzó arc, egészen nő, izgalmas hosszú lábak, körülötte férfiak,..


Nos, ezekről írtam volna, aztán elgondolkoztam. Ki vagy? becsey zsuzsa. Mi történt veled ebben a 15 évben… mit akarsz? Nem kéne egyszer mégis felnőni? Hogy a folytatás?... elölről kezdeni….ami rég. Nem lehet az időt kitörölni. Mindennek úgy kell lenni, ahogy van. Szükségszerű.

egyszer eljön az ideje, idő, ha akar. Nyugtatnád magad, de már nem szükség. Ki kell várni. Ha jönni kell, jönni fog. Addig is örülni kell annak, tisztelni, ami van. Élni azzal, kímélni, babusgatni. Aki vagy. Mindegy hogy ki vagy. Mikor ki.


persze, egyszer igazán mai, kortárs képzőművészeti művet alkotni. Mindigis tudtam, kell, egyszer, ezt is. de még nincs itt az idő. Amikor úgy volt, lesz, kiállítás, is le kellett mondanom. Éreztem, még nincs az idő. Mindennek ki kell várni jelenét.


… aztán látom, még vannak itt dolgok. Pl. Erhardt Miklósról. Hogy ugyanaz a sármos, fiatalos, jóképű fiú, aki halomra csábítja a lányokat. Ma bizonyára nőket. Ki tudja? Rajta az idő semmit nem koptatott.


Porba hullunk-é avagy szabadságunkkal együtt múlva. Ha Andort nézem, maradunk. Nézők. Ő az övéinek, mi a mieinknek.



Aztán volt más is… Nyitott Műhely, arcok, mind ismerős.


Végezetül apró melléklet:


Becsey Zsuzsa írása az ő saját nézőközönség-élménye volt a „Nők a férfi birodalomban” – a Szépírók Társasága V. Őszi Irodalmi Fesztiválja keretében zajlott 2008 OKTÓBER 25-26. PETŐFI IRODALOM MÚZEUM beszélgető sorozatában, ahol Kiss Noémi fiatal írónő beszélgetett Bán Zoltán András, Garaczi László és Gerevich András férfi íróinkkal. (Zsuzsa írása a csatolt mellékletben elolvasható. Ugyanitt található a Zsuzsa és mások felolvasó estjére szóló meghívó is, március 26-ra).



A felfedezés öröme – azaz, hogy rá kellett jönnünk, miről van szó, mert Zsuzsa nem mondta meg a felolvasása előtt - , Zsuzsa reflexiói e különleges téma beszélgetős nehézségeire (ti. lehet, hogy könnyebb a szexualitásról írni, mint kinek-kinek beszélni az e témában írt saját művéről), Zsuzsa felolvasás közben felmerülő kritikája a saját írásáról – remek fejtörés és szórakozás volt!



Gáspár Anna

--------------------------------------------

És akkor még mindig nincs vég??


Ó, igenigen, ezt elfelejtettem mondani múltkor. Nóra a krétákat gondosan lemeztelenítette, megszabadítva minden tehertől, zavaró tényezőtől, körülménytől, mielőtt munkába kezdett. Ez igen fontos és szükségszerű művelet volt, része az alkotásnak.


Furcsa, hogy a saját írásaimat is mennyivel később értem meg. fokozatosan. Csak mindig idővel. Lassan. hogy mindig van valami új, ami megfejthetetlen. Ez már bizonyos, valaki vezeti a kezemet. Mert miért lenne annyira pontosan végül mindennek a helye. Az arcokat is csak később ismerem fel, akik összemosódtak is, végül szépen kitisztul. Hát nem különös? Hogy van valaki, aki belém költözött, aztán csak könnyedén irányít. Nekem csak ülni, persze, azért sokat kell ülni, ingyen ugye semmi nem jön, magától, az már inkább…(vécé, nem vécé, ez most csak onnan jut eszembe, hogy lám-lám, kitekinteni azért én is tudok), nos, aztán mindent szépen eligazít. Ugyanazzal a szenvtelenséggel (nézem a szinonimát: apátia, közöny…nem egészen ezt akartam, mindegy. ez a szó most kell. éppen ez kell. valami olyat szerettem volna ami a szenvedéstelenség... a szenvedés, szeszélyesség és ezek nemléte között van). nyugalom. Ma nyugalom.


Van, hogy csak egy nap kell ülnöm, aztán tényleg minden kiötlik (ömlik) magától (magából). Csak utolérjem....pedig hány év.


Meg kell értenem magamat. Nyulacska, rózsaszín nyulacska, kérlek, ne haragudj rám. A tegnap te segítettél, de még nem tudok írni. Veled érdemben foglalkozni. Tudom, te adtál nekem sokmindent, és te is fogsz adni, egyszer. Nemsokára. De még nem jött el az idő. Kicsit várni kell. akár ahogy az ének nem akart istennek se, ez a könyv se. Miért? Talán mert nem írtam még mindig meg a legnagyobb történetet. Addig nem segítesz, rózsaszín nyulacska. De hát annyi történet van. Meglehet a legnagyobb történetnek nagyobb, tágasabb könyv kell. nem gondolod? hogy adnál szabad kezet. Nem, nem, értem én, várjak türelemmel. Hogy te majd…

Ma más segít, mindig valami más. Mindig azt kell tennem, amit a kéz akar. Erősebb nálam, és ez jó. így jó.


Az első. Minden pillanatot úgy megélni, hogy abban a pillanatban, a jelenben, ott és akkor, jól érezzem magam. ha írok, úgy, ha csak nézek, bambulás, úgy. Ha figyelek, akkor meg...

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mert miért nem vagyok például a valóságban is legalább 5ember. Akkor megosztanánk a munkát, az idő is 5szöröződne. Egyik irogatná a naplóm a jegyzeteimből, másik kikacsintgatna a képzőművészetre (végre!) igazán kortárs művet készíthetne, mondjuk itt lehetne felejteni?törölni simán 11?több évet legalább… másik a szövegeimhez rajzolna illusztrációkat, kezelné együtt szövegeimet a képekkel, negyedik a könyveimet készítgetné, ápolná, lenne ügyessége, tehetsége a terjesztéshez is, ami meglehet, a legnagyobb tehetség (trükk! Na itt mindenképp bevetés kell), ötödik mindezekből filmet készítene. Összegezne, rögzítene. És akkor még mindig nem lenne elég. mert például ki írna drámát színpadra, na persze ahhoz fel kellene kötni gatyát, nem úgy megy, csak hipp és… máris, bár ki tudja… sosem lehet előre tudni semmit. na és akkor mindaz ami kimaradt, ki takarítana, mosna, főzne (a takarítást azt hagyjuk ki, szünetre:), ?vasalás?? :)és akkor valaki szülne is, gyermeket nevelne. Ó, szép világ. Öltőnyi pöttöm (parányi) emberi élet.


Mégis hogy gondolta ez a teremtő, hogy mindent lehet egyszemélyben?


Én sajnos egyszerre csak egy dolgot bírok erővel, s azt is csak néhanapján jól. Igazán jól. És menni is, csak ha nincs a teher túloldalról, ami legtöbbször ellenem, rajtam, hogy mindazzal, a többivel, most akkor azokat ki végzi el helyettem.


Na de komolyra fordítva a szót, mégis ki? becsey zsuzsa. Amikor mindegyik személlyel együtt élni. Jó. mikor hogy. És aztán van hogy a szükség is adja. Vagy egyszerűen természet.


De miért kell neked folyton kutatni?

…Mert ha nem tennéd fel a kérdést, azt lehetne gondolni, jól vagy, békében. De hát, nyom, folyton, ami meg nem született. Mindig valami más, ami meg nem született. Más korok, más arcok, mindig valami ami a jelenben múltból örökölve. Amikor pedig nyugodni, megnyugodni. Van élet. Ideát, odaát, túl. Mindegy hol. Életnek lenni.

A meg nem született … kísért. És mi van ha arra predesztinált, hogy sose szülessen meg. akkor mindvégig kínzol?

Egyszer végérvényesen béke, elmúlás. Élet.

2009. április 15., szerda

(ne): Ma még a róka sem fog ki rajtam nyulat


Különös. Egészen jó kedvre ébredtem, és még az angol szavakat is értettem. Csoda az nem volt, de pisolygás. Jaj, már megint aláhúzta ez a fránya gép a szavam. pisolygást pirossal! Legalább zölddel

2009. április 14., kedd

Nóra a Csupaszívből


Nóra 25 éves. Egészen öntörvényű, különös teremtmény.

A mai találkozásunk gyümölcse a fény, az impresszionizmus. Rajzban, szövegben, mindenben ami csak önkifejező. Kinél mi megfelelőbb.

Úgy kezdődött, hogy Nóra rajzolás közben el kezdett magában ilyen-olyan szavakat mormogni. (nem, nem, nem mormog, Nóra hangosan, érthetően beszél). Egyik megüti fülemet. Mit is mondtál az előbb, Nóra? Mert már másodszor ragadtam le. Elismétli. Mondom, ez tetszik. A másik mi is volt? Merthogy muszáj leírnom, jegyeznem. Hogy majd egyszer, ki tudja, versben… Azt tudni kell, Nóra pontosan emlékszik mindenre. papírt kér, és írni kezdi.

Nóra állítólag több éve csak gyümölcsöket rajzol, amelyeknek erős, zárt kontúrja. Semmi más nincs a papíron, színek, háttér, csak a gyümölcsök, pontosan körvonalig színezve. Mindig ugyanazok a színek. Mindig ugyanazokat. Feltűnt, hogy Nóra már a második alkalommal állatokat, majd fát, mellette talpon biztosan álló leveleket rajzol. Harmadik alkalom, és ma elmaradtak a kontúrok. Nóra egész papíron dolgozott, nyoma sincs kontúroknak, minden tágas, sok fény, víz, kékek, sárgák, pirosak.

Különös nap, Andris is, Fecó is darabig hazakísért, Fecó egészen a Blaháig.

------------------------------------------------------------------------------------------

Istenem. Lehet, hogy gyógyítóereje sem mackónak volt, amikor a térdem,…vagy amikor a hónapig kómában halottként fekvő egyszercsak lábon járt? Hogy minden az én hitem?

Nem, ez bizonyára nem lehet. Mackónak igenis erősen nagyon kellett, akarni, hinni is, különben nem történik meg az első csoda.

A seb, a vér eltüntetése térdemen a Szent Anna tónál. első jel.

A mackó keze az én agyam, és fordítva. Ketten kellettünk a csodához.

Mackó igenis koncentrált. Sokáig tartotta kezét akkor ott a térdemen. Amikor felemelte, nem volt ott a vér, nyoma sem volt nyílt sebnek. Később a fejemen végzett hasonlót, amikor fájt. Szinte szuszogni sem szuszogtam.

Mackó akarata, és az én hitem. vagy fordítva.

------------------------------------

Úgy bánok velük, mintha helyettük akár magam lennék. Mint egészen egészséges emberekkel. ahogy én lennék. És hiszek is benne, ezért aztán mintha ők is kezdenék elhinni. Hogy minden ember a maga módján egészséges, teljes ember.

Nincs trükk. Egyszerűen csak azt mondom, amit érzek, azt teszem amit érzek. Írtam régebben, de nem volt trükk. mindennek lényege a hit, hogy amit gondolok, az is vetüljön a képre. a tükörbe. Szavakban, mozdulatokban, minden vonásban, ami körülöttem. És akkor minden ami körülöttem, is kimondja azt amit gondol. Természetesen, magától értetődően.

Meddig tarthat ez a varázs? Meddig tart ki az erő, ami bennem. Ajándék. Talán nem szabadott volna leírnom. Talán visszafordul.

--------------------------------------

Az én hitem, koncentrációm? És amikor tudatlan? Amikor átveszem másoktól a betegséget? Amikor azonosulok, hogy átvegyem az áldást, a göcsörtökkel?

Nórától átvettem volna…de hát ez nem az én kezem volt. az agyam az övébe szállt, miközben az övé enyémben talált helyet. Hogy átvettem volna a zárt, merev körvonalakat? Hogy megszabaduljon? Hogy levetkőzze, levedlje az ősi bőrt, amivé nőtt? ó nem, nem, nem azonosulás, nem mentés. Csupáncsak véletlen, azaz belemagyarázás. Nóra eddig is így rajzolt, és bizonyára ezután is fog így rajzolni. Én meg eddig is rajzoltam így, és ezután is fogok másként is rajzolni. Nincs semmiféle áldozat, nincs semmiféle varázs.

Ez így természetes. hogy vagyunk, és hatunk egymásra. Egyszerűen csak együtt vagyunk, és érezzük egymást, mi akik együtt, emberek. Állatok…virág.

---------------------------------------------------------------------

Nemrég, pár napja, újra felfedeztem a frankfurti mackómat. Feltekintettem, és erős vonzalmat éreztem kézbe venni, megölelni. Azóta velem van a fotelben. Mindennap megölelem.

Nagy popsija, puha teste, hatalmas feje. mikor felveszem, mintha súlya sem lenne.

Kérdeztem mackótól, szerinte normális, hogy mackóval aludjak az ágyban? Játékmackóval?

Azt mondja, miért ne. hogy már miért is ne aludhatnék vele. Elfér az ágyban.

De azért nem alszom játékmackóval. Előbb-utóbb úgyis tovább ültetem. Csak és kizárólag úgy alszom el, ha semmi a világon hozzám nem ér, amikor elalszom.


mai termésből, Nóra verse