2009. március 29., vasárnap

Rózsaszín hártyafelhő

Néha egyáltalán nem bánnám, ha örökre elaludnék. Már látom is, a világ boldogabb lenne. Vagy inkább csak egyszerűen vannak pillanatok, amikor meghalni volna jó. nem látom a holnapom. Eltévedtem. Egyedül maradtam. Félek az élettől, a szabadságtól, a szenvedéstől, magamtól. Hogy soha nem változik semmi. Majd mindig itt rostokolok, minden elúszik láthatatlan a folyóba, vízbe, tengerbe. Sosem szerettem a tengert, sosem éreztem semmit. csak az erdőket szeretem. Már nem emlékszem gyermekkoromból sem a tengerre. A hullámok. azt hiszem, féltem a hullámoktól. Pedig mennyiszer mentünk a tengerhez, utoljára 13? éves koromban. Onnan tudom, akkor talán szerelmes voltam. De lehet, korábban volt. meglehet. akkor is inkább a hintára emlékszem, valamiféle óriáskerék? amitől féltem. Na és a Szent-Anna-tó? a többi tó? Ma már csak az emlékeknek adnék szárnyakat. Az emlékeknek szeretnék életet. Mindenféle emléknek. Legszívesebben mindig láthatatlan maradnék. Csak ők. Csak ők ne haljanak meg. hatalmas félreértés. Én nem akarok boldog lenni. Dolgozni szeretnék, emlékekkel együtt élni. Emlékeket (régieket, újakat) gyártani. Kiegyensúlyozott lenni, kezet nyújtani, ha kell. nekem elég, ha az emberek szeretnek. igazából sosem akartam semmit az élettől. azaz egy dolgot akartam, ami nem egy dolog, nem lehet csak úgy egydologba sűríteni, de azt sosem fogalmaztam meg. valami cél, létezés, akarat nélkül. Olyan voltam, mint egy növény, igénytelen növény. Észre sem vehettek, nem is vettek, valójában, mindig mások voltak a fontosak. Kivéve az a néhány év. 2-3-4? azt meg azért nem vettem észre. benne voltam. Tehát hogyan is akartam volna bármit, amikor magamat sem láttam. Hiszen nem láttak engem sem mások. Sosem volt fontos. Nem volt semminek jelentősége. Volt minden ahogy. Honnan is tudhattam volna, mit is akarok. Azt hiszem elhagyott az isten. Most hagyott el. aztán itt ez a fölösleges teher is, naplófüggő lettem. Sokkal jelentősebb dolgokkal szerettem volna foglalkozni, feltárni dolgokat, amik értelmet adnak az életemnek. Engem nem érdekel a szerelem. Testi szerelem. Sosem érdekelt annyira, hogy feladjam szabadságom, a gondolkodáshoz, álmodozáshoz való szabadságot. Pár nappal ezelőtt a naplómból:


„a szerelem birtokolni akar, mert a szerelem birtokol.” (márc 25? szerda) Olyanra van szükségem, ami szabaddá tesz.


Holnaptól, rózsaszín nyúl. Annyi év után. Vissza tudok-e térni. Képes leszek-e birtokolni. Eltévedtem.


„A földön annyi probléma. Annyi szomorú dolog. Legalább mi, akik képesek vagyunk tenni, gondolkodni, legalább mi tartsunk össze. Végre elérni, megszabadulni tehertől, embereket sosem büntetni. Embereket felemelni. Olyan kisdolgokon sértődünk meg, olyan aprócskák vagyunk, olyan semmik, amikor nagy dolgokat tehetnénk. Össze kellene tartani valahogy ezt a világot. Össze kellene szedni Magyarországot. magunkat.


Ha valami mód elfogadható, mindenki számára megnyugtató kompromisszumot tudnánk kötni, ha mi is jól érezhetnénk magunk benne, megtisztulva, becsülve, békességben, talán minden dolog a helyére tevődhetne, talán minden ember megmentődne, egy kicsivel boldogabb lehetne a világ.” (márc 27? péntek?szombat…)


Milyen régen is volt… idézek egy régi írásból:


„Anyu! Változtassuk meg a világot!

Borzasztó, hogy minden csupa lyuk, ahová lépek. Sehol egy jóravaló útfoltozó.

Anyu! Foltozzuk be a lukakat, változtassuk meg a világot!


Anyu! Elárulom, egyszer voltam, egyetlen egyszer közönséges életemben, nem is aludtam két hétig miatta. Vártam, tudtam, hogy egyszer eljön értem a kaszás, és elvisz, ahogyan másokat is, pedig úgy vigyáztam, hogy meg ne essen, hogy más legyek. És tudtam, ha egyszer sem hibázom, a kaszás nem visz el. Hogy akkor sosem visz el a túlvilágra. Aztán ugye hogy én is meghaltam. Csakúgy, mint a többi ember.


Anyu! Miért nincs minden másképp. Fordítsuk hát meg, állítsuk feje tetejére a bolygót, aztán kezdjük el újra a világot.


Anyu! Valóban léteznek a földön angyalok?"


Ma már nem gondolom, hogy közönséges voltam. Fájdalom volt. a kaszás pedig egyszer így is úgy is, elvisz. mindannyiunkat.


És mégis. Meg kell tartanunk az embereket. Meg kell tartanunk egymást. Ne haljunk meg, hiába, dolgunk végezetlen.

Nincsenek megjegyzések: