Egészen másokat jegyeztem ma a naplófüzetembe, aztán mégis ez. Sosem birtoklom magam, amikor betűk az írás. Itt a naplóban. Persze, beleszól az idő is, aztán mégis. Ráadásul tegnap is ma is mint mindennap, egészen mást terveztem. Legalábbis amikorra szabadon rendelkezem, …délután, estére. Hogy majd akkor holnap. De nincs holnap sincs, minden csak ma, most van. Ebben a pillanatban. Mert ha csak néhány órája, megint más, ami lenne.
Ma a villamoson hazafelé egy alacsony nő állt előttem, mellette közvetlen, 3-4 év körüli gyermeke ült. Egy fiú, aki folyamatosan ugyanazt ismételgette, nem értettem, pedig igyekeztem nagyon figyelni. A nőt néztem. Hosszan, nem bírtam levenni róla szemem. Nem nézett a fiúra, nem válaszolt. Távolra figyelt, mint amikor az ember semmire sem figyel valójában, a teret kitölti a belső hang. Ilyenkor van, hogy nem szoktuk észrevenni a megállókat, ahol le kell szállni. De neki pontosan kellett erre is közben figyelni. Kifelé. Hogy le kell, hogy hol kell, leszállni. Időnként hátra nézett, mintha érezné tekintetem. Nem tudom leírni mi volt szemében, ijedtség-e, vagy inkább valami, amikor az emberbe belenéznek, de mindennél erősebb a továbbélés tudatossága. Egyetlen dolog biztos, ezt a gyermeket fel kell nevelni. Pontosan látszott, senkije nincs, semmije az égvilágon, lába közt tartotta két hatalmas rafia szatyrát, felette még egy hátizsák, aztán balra még egy szatyor, és akkor még ott a gyerek. Képtelenségnek tűnt, hogy mind az öt csomagra figyelni tud. Hogy kézben tartja. És akkor a csomagok mind semmi. Mert mi van mögötte. A fejében, amikor elkapja tekintetem. Ami nem látszik. Csak ott, és belül.
Miközben ültömben fel, és időnként lenéztem, ez a nő már régen nem nő, csak egy ember, aki túlél.
És akkor eszembe jut, volt olyan is, szokott lenni, ugyanezen a villamoson, amikor nő négy-öt apró gyerekkel, és szatyrokkal. Egyedül. Talán kevesebb szatyorral, de csomagból mindenképp több. Mondjuk 6-7.
Egy pillanatra magam láttam, hogy lehetett volna velem is ez… 23 ? 24 évesen. A sors megkímélt. Igaz, ennek ára az volt, hogy kis híján életembe került. De hát melyik élet kegyetlenebb, a hosszú, avagy-e a rövid. Amelyikben szenvedni.
Ez a nő, aki már nem nő, pedig fiatal, árván, egyedül ezzel a gyerekkel. Hány év még? Mire megöregszik.
Hálás vagyok, azt hiszem, köszönettel az életnek, hogy nem én állok ott azokkal a teli szatyrokkal, azzal a gyermekkel. Ilyen sorsot nem mindenki tud élni. Talán az élet azoknak szánja, akik még így is képesek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése