2009. február 14., szombat

Nők, férfiak, rokon lelkek…



Csak azért közlöm újra itt, mert kezdem elhinni, hogy mégis valóság. Hogy lehetséges a valóság. hogy talán mégsem csupán játék, velem.


Éppen egy hete Kárpáti Péter egyik drámaírói feladatához kapcsolódva jegyeztem két rövid versemet a dokkról. Amolyan töredékeket. Adtam neki valami köntöst, beillesztettem a feladat kereteibe, kicsit öntudatlan játék is volt, kicsit tudatos is. furcsa, hogy ezeket a töredékeimet képes vagyok újra és újra adott helyzetekben átélni. És megjegyezte, hogy ez líra, költészet. ...de hogy azért kapcsolódik a feladathoz is. Boldog voltam.

Aztán újra előhívtam magamban a legkedvesebb szeptemberi levelet, amit talán életem során jegyezhetek: (2008. szeptember 4., csütörtök, 19:19:28, Farkas Zsolt nevéről, íméljéről érkezett)


Kicsit a fentebbek miatt is, másrészt mert beleolvastam a literán Marno János interjúiba, levelezéseibe, versmetro,..ilyesmi… régebben meg a JAK tábor naplóiban…


„Csókolom!
Olvastam a verseit a Rubophenen, aztán megnéztem a blogját is.
Nagyon tetszik. A Rubophenen a maga versei a legjobbak, már azok közül,
amiket olvastam (nem olvastam mindent, de azért jónéhányat, meg a
blogját se végig, csak bele-bele (majd egyszer végig is, ha több időm lesz)),
szóval maga nagyon jó, írásban meg rajzban is, de tényleg!
Gondolkoztam is, hogy talán valami híres, csak én nem ismerem, mert az
ciki.
Ami engem illet, egyelőre magát nyomtatnám ki százezer példányban álá
fríkárd.
Csak ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.
Isten áldja!
fzs.”


A Rubophenen becsey zsuzsa nyulacska nem szabadott kiválasztódjon. Kezek. Talán. Mert lehet-e ez is véletlen? Csalódott voltam, fájt. Ma már ezt is leírhatom. Múlt. A filmek, mindaz amit a mélyből felszínre hoztam… egy egész világteremtés volt. Számomra. Még akkor is, ha ezek csupán töredékei voltak a nagy, még meg nem született egésznek. Éppen valamikor később,…?akkoriban? Falcsik Marit hallgattam, Kiss Judit Ágnessel beszélt, az volt, hogy szerettem volna megismerni Falcsik Marit, aztán elmentem…Nyugati Alexandra…és kellemesen csalódtam. Legalábbis, szóval igaz, nehezen indult, de a közepétől egészen lázba hozott. Ő is arról beszél, hogy ma már a versekhez képek, film, …hogy mennyit képesek egymáshoz hozzátenni. Hogy ma már nincs olyan hogy csak vers. Aztán éppen? Aznap este? Később,…Ladik Katalin a tévéinterjúban is a vizuális költészetről beszélt, az átmenetről ami a kép, vizualitás, hang és film, és a cselekvés, mozgás, mindez egy összhatás, itt sem külön papíron él a vers. Amennyire az elején zavart magabiztossága, itt most Falcsik Mari, a végén éppannyira győzött meg ugyanez másik oldalról, ugyancsak Falcsik Marinál. Hogy igenis a nők sajátosan írnak, nőként. Eleinte még dokkon is nehezen fogadtam be verseit, de most hogy megismertem, talán állíthatom, megszerettem. Mindezeket sokkal színesebben, áttekinthetőbben, következetesebben írtam le, sőt idézetekkel,… csak lusta vagyok ebben a pillanatban előkeresni. Pedig amit most nem teszek, talán sosem. Ki tudja?


Egészen más, aprócska módszertani szabály, hogy kitérőt tegyek mindjárt itt:


Esetemben a helyesírás mindig, értem jó ideje következetesen a felolvasás szabályai szerint működik. a vers, vagy legyen az szöveg, úgy alakul, hogy közben hangosan, de ha halkan is, vagy magamban, fonetikusan történik. ez azt jelenti, hogy a központozás követi, azaz alárendeltje lesz a hangzásnak, így aztán amennyiben ez nem a nyelvtani leírt, berögzött szabály szerint történik, ott a pont, vessző sem a megszokott helyen lesz. Amikor verset írok, írtam, mindegy, szöveget, már egy jó ideje, akkor az csak a felolvasással nyerte el végső formáját, nem az írással. Nem tudom, miért pont most, pont itt közlöm ezt, mégis fontosnak tartom, ha valaki értelmezni szeretné, vagy legalább megérteni amit csinálok, amiben gondolkodom, amikor szöveg. Ahogy rajzaimnak megvan saját módszerük, nyelvük, pályájuk, úgy a szövegeimnek is. ezt mindenképpen szerettem volna magam előtt itt és most tisztázni. Tehát hogy a vers nem puszta szöveg, hanem hang. A képről, filmről, zenéről, ami szerves rész, tartozék, már nem is beszélve.


…Aztán semmi. A nyulacska verseknek nem szabadott kiemelkedni. Sem filmmel, sem anélkül. Az embereknek nem szabadott megismerni.


És akkor:


Itt azért hogy valami rossz is, megkeresem, erőt veszek magamon, és ezt itt lentebb már a jegyzetfüzetből másolom. Ez még talán nem olyan rég, meglesz…


2009.02.01 20 h

Jutocsa. A fekete-sötét-ördög napfényben fürdőzik. Játék, avagy-e a legkomolyabb felelőtlenség. Szeretet ölén megmaradva. Immár fájdalommentesen bele a nagyvilágba. Mosolyogva, szeretve, mint ami a legtermészetesebb, szemet hunyni, nyitni, újra és újra sugározni. Fényt, sok fényben. A sötétség…

Hibát hibára halmozok. Lassan már nem tudok felnézni magamra. Pedig tartanom kell, hiszen senki nincs, ki fenntartana a magasban. Istenem, öld ki belőlem a szemeimet, gyermeket, senki ne mondhassa, csaknem 40 évet megérve, hogy álszent vagyok. olyan gyermek fejem van, és a szemem. Tehetek-e róla? A fejem, a szememért. Arcomért. El kellene csúnyítani gyermekarcom. Mint akkor az agyagarcok, akiket összevarrtam. A szemek, amik üresen maradtak. Hogy tekintetem ne sugározhasson több fényt. Hogy kívül is belül is sötétségben éljek. Álszent vagyok. álszent vagyok. nyulacska te teszed ezt velem? A rózsaszíned? Hogy képes vagy a tükrödben is rózsaszínre mázolni? Mi történik? És ma miért nem vagyok boldog, amikor minden okom meglenne rá. Bocsásd meg istenem tehetetlenségem, hogy ami kívül, arcomra, naivságom ellen nem tehetek. Legyen bármi okosság benn, ami kívül rekedne, segíts elpusztítani. (levél helyett)




Nincsenek megjegyzések: