2009. január 29., csütörtök

nem tudom, cím nélkül

Régen voltam ilyen rossz passzban. Pedig annyi szép dolgot tettem félre a naplóimban, hogy csak holnap, hogy csak ma, hogy éppen csak beírni. Aztán sem ma, sem holnap nem számoltam be mindazokról, amik örömet szereztek, ami szép emlék volt. Amikor jók voltak velem. Minden erőfeszítést, minden megmozdulást értelmetlennek találok. Nem fogytak a Láncszemek, tulajdonképpen senkit nem érdekel semmi. Most már az előtérből is eltűnt a könyv, a plakát is, és ki tudja, valahol rejtett polcon vagy raktáron alszik. Azt sem mertem megkérdezni hol vannak. Ha az emberre nem figyelnek, nem foglalkoznak vele, hiábavaló bármilyen erőfeszítés. Néha az az érzésem, a saját kiállításomra sem megyek el. Egyszerűen nem lesz erőm. Teljesen összetörtem. Az írók boltjából sem fogyott egy könyv sem, a többi boltból sem kaptam semmilyen pozitív visszajelzést, hogy emberek vettek volna, érdeklődtek volna. Ki tudja a kiállításra is jönnek-e emberek. Hiszen megfelelő szakember sem avatja be a nézőt egy olyan helyzetben, amikor elengedhetetlen a szakmai bevezetés. Mi lesz velem, mi lesz a Láncszemekkel, nem tudom elhinni, hogy feladtam. Nem hiszem el, hogy képes leszek előkészületlen kiállni a munkáim elé. Hogy ha jelen is leszek, úgy leszek ott mint aki nincs. Egy áttetsző foltot látok magam helyett a helyszínen. Nem tudom, hogyan leszek képes mindezekkel a súlyokkal kiállni. Amikor egy toll vagyok csupán, leheletnyi árvalányhaj. Hiszen beszélni kéne, ki mondja el, ki tudná helyettem mindazt, amit egy év alatt tettem, hogy végül megszülessenek ezek a képek, ez az összetartó csendes, zárt világ. Nincs erőm beavatni mást, aki megtenné helyettem. Pedig lenne emberi lény, pontosan tudom, lenne aki ért. Akinek beszélni sem kéne. És mégis. Nincs erőm felkérni senkit sem. Miért vállalná bárki is. Miért lenne éppen megfelelő ember bárki is. Szinte biztos vagyok benne, magam sem fogok beszélni. Talán ha éppen akkor abban a pillanatban jó időben megszáll egy lélek. Talán megszólalok. Aztán a plasztikáimmal sem foglalkoztam, valójában nem is készítettem elő. Csupán a fotók, szövegek voltak előttem, aztán az sem. Nem is tudom, olyan értelmetlen minden.

Friss, mondta a régi hölgy bátorítólag a boltban, még nem figyeltek fel. De arca már nem a régi volt. A sikertelenséggel nem bírok szembenézni. Azt hiszem legszívesebben soha nem mozdulnék ki a négy fal közül. Itt élném le maradék életem, napjaim. Ha tehetném, sosem mennék többé emberek közé. Pedig vannak jelek, vannak időnként apró dolgok, amelyek megérintenek. Vannak pillanatok még életemben, amikor boldog vagyok. Mégis ma beborult az ég fölöttem, alattam. Nem bírok kimozdulni. Erős félelmem van, pedig szerettem volna, isten lássa lelkem, csupáncsak nincs erőm. Valami hiányzik, hogy megtegyem a kilépést. Nem bírok elindulni. Ha nincs ma ez a feketeség, ha minden még tegnap van, vagy azelőtt, talán csak ma délelőttnek lenni. Nem, azt hiszem ma délelőtt is éreztem ezt a talajtalanságot, zavart, magamban és körülöttem.


Istenem mi ez a szag, csak most jut el, odaégettem a paradicsomlevest is, már mackónak sem okozok örömet, megint mérges lesz, pedig már régóta nem sütöttem oda semmit. és a második is lecsó, ami egyáltalán nem illik a paradicsomlevessel. csak ez a szomorúság rajtam. És aztán ki kell nyitni ablakot is, jó hideg is lesz, pedig amúgy is borzasztóan nem bírom ezt a telet, ülni 15-16 fokban itthon is, mert ha jobban fűtünk, 20.000 -nél több a gázszámla. És mackó nem szereti, ha sokat kell fizetni, mert ő amúgyis szereti a hideget. Én meg nagyon nem szeretem a hideget. Folyton csak a meleget szeretném. A fény már nem is érdekel. Már semmi nem is érdekel. Nem akarok menni többé sehová sem.


Kedves R, bocsáss meg hogy éppen ma éppen itt így kifakadtam, hiszen te olyan figyelmes vagy, olyan jó, örülök, hogy érdeklődsz, olyan kedves, olyan szép, igen, kapható itt Pesten, valahol itt ki is írtam a helyszíneket. Visszatérek a megjegyzéseknél.


Írni kellene a tollingáról, díjkiosztóról, hasonlókról, emlékek… szép emlékek.


aztán nemrégen az otthoniak jelezték, hogy feltétlen vigyek haza könyvet, testvérem párja, hogy otthon elkelne, lenne rá vevő, hogy gondolkodjak a továbbiakban pl. otthon is kiadni könyvet, hogy talán könnyebben lehetne kiadót is találni. de a terjesztés, hogy talán ott is nehéz... nem tudom. ott is ismeretlen vagyok, akárcsak itt.

hazajuttatni könyvet, azt talán mégis jó lenne.

2009. január 28., szerda

2009.01.22 Zalaegerszeg – Láncszemek kiállítás megnyitó




















Akárcsak a Láncszemek könyv, a kiállítás tervezése, összeállítása, nyomdai kivitelezése saját munkám.
























































































Jimmy




















Tamás

















Péntek Imre


























2009. január 21., szerda

a Hinta

Arcodról redőnyt emelek

Álmok falai kint rekesztenek











Az ember mégiscsak visszatér ar
cokból a hintához.

2009. január 18., vasárnap

újra és újra visszatérő emlék





Lázár Ervin A hétfejű tündérből



meseillusztrációk

a nyúl mint tolmács II, a hazudós egér, mese Julinak, mese Julinak II

istenem. mennyire szeretnék egyszer ezekből egy könyvet. azt hiszem nem halhatok meg anélkül, hogy ez valamikor egyszer valamilyen formában meg ne történne.

szeretem ezeket a rajzokat. talán megbocsájtható.

2009. január 16., péntek

Ma ez a kép érkezett.


Különös, ….de hiszen saját kezem nyoma. és mégis. azt hiszem, most már Tamás is ért. hosszú munkám volt, míg levetkőzte korlátait. amatőr keretek, terhek, melyek gátolják a szabadságot, tiszta gondolkodást, lebegést. önmagából kell kiszabaduljon az ember.

2009. január 15., csütörtök

Ha isten egyszer tenyerébe venne


Kis csend. Oda menni, ahol kinyílnak jöttömre virágok. Ahol magam is kinyílhatok. Miért mindig ott nyílom ahol nem kellek. Szirmaim kellenek, leszakítva. Évek. Míg egyszercsak megöregedik az ember.

Mackóhoz is már csak akkor bújok, amikor már alszik. És ő mégis hív, minden reggel pontban 8 órakor. Cseng. Tudja, így kénytelen vagyok lemenni. Első keltésre, amikor hangja, visszaalszom. Ez negyed 8-kor van. Amikor elmegy.

meghívó1-2






























2009. január 14., szerda

Amit egyik részről adott, másikon többszörösen elvett.

Felhasználva füzetnaplóból, 2009.01.04

bejegyzés
apakomplexus füzetnaplóból törölve


első álom:

szeretkezés egy

halottal


úgy kellett ölből, itatni, aztán betakarni
arra volt csak erő, lerúgni, tolni inkább, aztán újra,
meg ne fázzon a csupasz lábfej

nem volt jobb, mint más szeretkezés,
sem ereje sem ideje, nedűnek, testnek

tudtam, már minden adósság leróva
a test gyenge, beteg, vézna,
vágyam erős, nyugodt, szerelmes férfira

ha kérdenéd mégis,
szenvedek, igen
álmomban csontvázzal szeretkeztem, akibe lélek járt
alig volt rajta bőr, de vesszője egészségesnek tűnt, fehér volt, rózsaszín,
egészen világosan láttam, mintegy rá fókuszálva
szeretkezni akart velem, vagy én akartam, már túllenni
iszonyú keserves volt, de a farok duzzadt, talán kemény is,
már nem emlékszem, amilyennek normálisan lenni
meg hogy ami kicsordult vízszerű volt, nem fátyolos,
tejszerűn áttetsző
a szeretkezésből csak erre emlékszem
meg mintha már halottak lennénk
igen, arra is még, megváltás
valami ami túl, megkönnyebbülés
pedig nem volt jobb más szeretkezésnél,
még testembe se jutott, ott élvezett el közvetlen
hasamon, combomon, szembefordulva
kopottas franciaágy, valahogy csak odakúszott mellém,
adni csak adni, vonzott
magába olvasztott,
simogatás is mind halott
mégis elborzasztott mikor feleszméltem,
gebe és sötét volt, nyeszlett,
szemlélői mások is szeretkezésünknek, közeli ismerősök, vagy távoli,
de akik ismertek
s mindkettőnket, várva mint ami beteljesül akik beteljesülnek
a test csontváz volt alig bőr rajta, valami ruhában
mikor felemeltem, összecsuklott, karomba vettem,
nagy pihe, könnyű volt,
ágyon mások is, egyre többen, másfelé, egymással,
L- alakban kanapé,
hosszan kiterítve ráfektettem
elaludt, vagy már halott volt,
beteljesült, megvolt, megtörtént,
valami amit már nem kell vágyni, ami már kihűlt
messze voltam már a testtől, vagy kezem között halt
eltemettem, mint bogár a hímet, első szeretkezés volt,
aludt vagy csak elment.

2008 10 08

Most már biztosan tudom, hinnem kell a megérzésemnek. Ahogy egyszer, amikor pillanatra kitisztult. Másodszori jel, bizonyosság.


Mentségem, semmi több nem vezérelt, csak a hit. Hogy van valami ami utat mutat.


Nemcsak itt és most. Bármikorra: bízni csak önmagunkban.

Tegnap szintén igazolódott a megérzésem. Különös volt hallgatni Ladik Katalint.


a Láncszemek is, szépen, békésen, lezárnak egy időszakot.


2009. január 13., kedd

folyt. tollinga Michael Donhauser

10. nyulacska [Előzmény: 9.] [válasz erre] 2009.01.13. 19:47
Kedves Rőt Macska, örülök, hogy visszatértél. Utánanéztem Michael Donhauser költőnek, Szijj Ferenc fordításában találtam néhány versét, aztán a literán akadtam egy portréra, igen, értem már, honnan jutott eszedbe, csak az övé szűkebbre van véve, 5 sorokba, én szabadon hagyom a gondolatot, nem ágyazom formába, míg az enyém lebeg, az övén minden sor végén megakad a tekintetem, ez nálam azért okoz zavart, mert a szememben működik az agy is. Bár meglehet valóban csupán én működöm másként. És ha így, akkor sincs ezzel baj. Sőt. Így vagyunk mindannyian kicsit mások. A szöveg, a képek, melyekben valóban lehet tartalmi hasonlóság, mégis a forma, a belső hang, a ritmus, a hordozó egészen más. Én nem annyira csak az elmúlásból táplálok, szinte nincs olyan írásom, melyben az elvágyódás, múlt merengéséből ne lépnék ki valami hirtelen kizökkenéssel. Ez a ráébredés magamra, bármire, írásaimnak szerves részei. Valami ellenpont, kettősség, ezek egyensúlyba hozása.
9. Rőt Macska [válasz erre] 2009.01.08. 08:38
Világos, hogy messze, máshol jársz. A művész médium, csatorna.

írás lehet-e orvosság

Nekem minden szó fáj, amikor őszinte vagyok. Mert akkor bizonyosan valaki fájni fog. Valakinek bizonyosan fájni. Istenem mi lenne, ha minden pillanatban kiírnám. Naplóm, kedves, nem lehetek mindig, minden pillanatban hű hozzád. Tekintettel kell lennem azokra, akik szeretnek, akik valamikor szerettek. Vagy sohasem, de hittem, szerettek. Inkább viselem a terhet.

2009. január 9., péntek

ma ez a vers érkezett..........

Takács Zsuzsa: A hó, ez az ájult

A hó, ez az ájult,
puszta arc, aminek látványától
mindig menekültünk, előttünk
fölmered. Kérjük, díszítse magát,

kérjük, ígérgessen, hiszen így
teszünk mi is a pirosítókkal vagy
mosolyunkkal, szemöldökünk
szénnel megrajzolt tüzes

vonalával, mert a meztelen
megjelenő arcot látva mozdulni
sem merünk, mert meztelenségünket
benne, mintegy tükörben látjuk.

Igen, ez lesz az igazi oka
annak, hogy tél van, és
az ablaktáblákat betesszük.

2009. január 6., kedd

becsey zsuzsának

Előbb-utóbb az ember eljut odáig, hogy értékelje önmagát. Tanulság: mindig csak a belső folyamatra figyelni. Alázattal, ha szükséges, behunyt szemmel. Semmilyen érték nem lehet több, önmagunknál.

2009. január 4., vasárnap

az igaz, hogy a holnapi vizsgára kellene tanulni...



amikor ezt a képet készítettem, megnedvesedett a szemem. pedig azt sem mondhatom, hogy a legjobb.

lassan az 50 fele tartok, talán estig meglesz.

2009. január 3., szombat

…és most már szállhatok, nyugodtan, odafenn.



2009. január 2., péntek

tenyér, a menny, és a szükség

Na szépen vagyunk a számítással, de hogy nem jön ki az a fránya 50 plakátfotó (habkarton, kartonplaszt, akármi pvc) olcsóbb áron. A minőség róvára. Csak dolgozik hiába az ember. Na szép estét naplóm. Majd lesz ez is valahogy mire nap kel.

De azért még mindig legjobb tévézgetni mackóval popkort enni, vállára bújni. Érezni szagát, arcát, ez egyedül amiért még érdemes. Ami erőt ad. Igaz, ugyan hogy ma is megkérdeztem, mi lenne ha meghalnék. Hogyha már nem lennék. Hogy olyan semmiségek vagyunk, mi emberek. Na de mind ez is napból csupán félóra, aztán? Újra minden elölről.

Tanulni, dolgozni. Mi lenne más előttem. Ábrándozni? Sosem léphet át senki küszöbömön. Főleg, hogy én sem lépem át. Na isten-isten. Akinek ez nem elég világos.

S hogy eljön-e az én időm? De hát most is benne vagyok. és benne leszek, míg életben vagyok. aztán kit érdekel? A rosszakarók pedig szálljanak velem a mennybe. Egyszer szagoljanak bele, máris tenyeremből ehetnek. De hát a mennyben még erre sincs szükség.

Na búcsó, kedves naplóm. Szép éjt odakintre.