Hermann Nitsch

furcsa. kissé mióta bőrömön, pórusaimban is érzem a nőiségem, gondolkodásomban úgy mint létezés egy másik nézőpontból, egyáltalán nőként nézni más nőket, figyelni, távolinak tűnt Hermann Nitsch, inkább csak munkái a falon, fotók, melyek felidézték az akkori 15 évvel ezelőtti önmagamat, hogy milyen nagy hatással is volt rám akkor. igaz, akkoriban performance, akciók, szóval minden olyan új volt, friss, most viszont ugyanitt tetszett a visszafogottság, csendesség, semmi felhajtás, csak a tömeg, az is olyan elvarázsolt, persze mindenütt kamerák, fotósok, de ez is olyan más mint máshol, csend uralta a tömeget is, emberek arca olyan mint akik most éppencsak megtisztelik ezt az apró tömzsi kisembert, aki, ha szélességben nézünk, hatalmas, hallgatag volt ő is, mosolytalan, még szemében sem éreztem a szikrát, mint régen. mégis valahogy megnyugtató volt. valószínű én változtam. határozottan érzem ezt a változást. s hogy a távolság is szükségszerű. aranyos volt ez a „kisember”, szeretetem iránta mit sem változott. vártam persze a megnyitó után a beígért performanceot, de sejtettem, valahogy megéreztem, itt nem fogok ma akciót látni, így gondolkodás nélkül irányultam a cél felé, az illetékestől erről bizonyulást szerezni. valóban nem csalt megérzésem. készséggel igazított el, udvariasan, tehát létezik ugyan, de csak zárt rendezvényen. megvallom, ezúttal kivételesen nem is bántam. így megmaradhat nekem ez a kisember, egy fekete apró tömzsi hallgatag kisembernek.

...és még az is bocsájtva, 15 éve az államvizsgán azért kaptam két jeggyel rosszabbat, mert istennek se jutott eszembe a neve. Hermann Nitsch. csak az arc, a hang, mozdulat, de ezeket ugye nem mondhattam. még az is lehet, eszembe jutott, csak kimondani nem ment. hátha mégse. talán már túlságosan közelinek tűnt, így ahogy követtek, még ideig, túl egyszerűnek. talán csak összefolytak a dolgok. különben nem csoda, akkor még saját árnyékomban sem voltam biztos, nem-e másé. aztán az emlék is elhalványult. igaz, ma már csak a szakáll, és a merev arc, figyeltem, üres szem, senkire se, csak maga elé nézett. egyszer mosolyodott el. de ma hálás vagyok annak is ami egykor kellemetlen érzés volt, hiszen hogyan lehetne különben olyan szép emlék. az arc.

na jó, kicsit blöfföltem, talán sok más sem jutott az eszembe. ki emlékszik innen már pontosan. mert azért Hermann Nitsch két jegyet nem ér meg. úgy értem, megérte.