lehet hogy nem is szeretem az embereket. ha egyszer nem hiszek, hogyan szerethetném.
nem tudok megbocsájtani, ártatlan vagyok.
ezek a pillanatok mégis számítanak, bárhogy is áltatjuk magunkat.
mindig rájövök, hogy szeretek hazajönni. hogy szeretem a testet ami mellettem.
szép volt a mandulaszemű lány. miután rámnézett, felismertem. akkor értettem meg, bár előttem üres székek, miért is nem ültem le. álltam, aztán néztem hol ezt az arcot, hol amit ő nézett, hol ami őt nézte. különös, eszembe jutott életem legszörnyűbb emléke. amikor az 5 éves iker lánypár... erről sajnos nem beszélhetek. de a megvetés szemében volt. akkor is ártatlan voltam.
ártatlanabb, mint az a két gyermek.
zavartan indultam, boldogan távoztam.
a szemekben lehetett látni, ez a két arc összetartozik. minden ember aki egymáshoz tartozik, meg kellene becsülnie egymást. amikor két szerelmes újra egymásé lesz. néztem, és mosolyogtam. v jutott eszembe. milyen rég is nem írtunk, nem írtam. szükségesek a hallgatások, távozások, távolságok, hogy az emberek egymásra találjanak. hogy két ember újra egymás felé lépjen.
bárhová megyek, tulajdonképpen idegennek érzem magam. jó, mindig hazatérni.
lehet, hogy ma ezt olvastam volna fel... ha időben érkezem.
barackok közt
Fán ül, nyelv talál alagutat,
araszol kéz, libabőr fordított szőrök alatt
befele néz, testből sóhajtásnyi ág kinéz,
rókanyál, savanyú szag, végtag csöndet ül,
szem testben, ütemek sora lassan pihen.
(nő barackmag)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése