2008. október 31., péntek

-ni

évek óta először tudok sírni. nincs isten, csak amit mi teremtünk. visszavonultam. csend van. ha nem lenne ajtó ablak, egy dobozban lehetne élni.

2008. október 30., csütörtök

hiába ha már minden előre írva

Tegnap este már felöltöztem, hogy ki az ajtón, irodalmi estre. Aztán a gépem csak nem renderelt. Nem akarta feltenni az anyagot. Már régen végeznie kellett volna, de semmi. A szokásos időn túl… negyedóra, fogmosás, szoknya, kabát fel, félóra, egész… hiába vártam. Aztán már kilenc, negyed tíz. Kabát le, sál is, csizma, vissza mind, amit levettem.

Szerelmesedni olyanba, ki minket is szeret

Szeretet, szerelem titka férfi-nőnek


Most értem csak miért is volt mindigis legkedvesebb mesém gyerekkorom óta a király és annak három lánya. Mindig az voltam, aki úgy szerette apját, mint sót az ételbe. De sosem igaz apámat képzeltem, mindig valaki idegen apát. Játszottam, mint gyerek a képzelettel. Azóta hiába nőttem fel, nem változott semmi. Pontosan tudtam, akkor is mint most, s ha nem volt is kitaláltam hozzá, ki az a másik lány, aki úgy mint cukrot. Nem volt nehéz, különben, cukros lányok mindigis voltak körülöttem. Aztán ezek is szépen kiegyenlítődtek, a mese megmaradt szép mesének, s dacára mi, mint ahogy én is, szeretnék sosem felnőni. Csak szenvedni, arctalan élni, elhagyott vidéken, hol senki nem ismer. Várni örökké az egyetlen pillanatra. De alkalom sosem lesz, mert az emberek nem szeretnek mesében élni. A valóságot, mit szintén teremtenek, akárcsak a kudarcot, inkább vállalják, büszkébbek, önhittebbek, mintsem mesében higgyenek. Kell az embereknek itt a földön, legyen kinek panaszkodni. Legyen miről panaszkodni. Az emberek nem szeretnek az égben élni. Így aztán a mese is csak mese lesz, s mi ugyancsak mesét teremthetünk magunknak. Földön, égben. Mindkettő csupán mese lesz.


Különbség, az egyik közben valósággal is belehal, mesében, égben, másik életerőt nyer. Minden pontosan előre van tervezve. Hogy az írás, mese, regény, szavak, hang, …erről talán majd egyszer.


Nem történt még, hogy földön igazság lett. Nincs igazság, csak a valóság. Minden visszatekintve kap jelentést.


Hogy történt egyszer.


S hogy majd ezek a szavak is mind valahol máshol, holnap, holnapután, 1000 évre, visszaköszönnek… már nem lesz értelme. Hallgatásnak, tekintetnek.

2008. október 28., kedd

első est, az ismeretlen érintése

Írószövetség Büfé


megszerveztem életem első irodalmi estjét. 5 nő és két férfi. alkalom szülte, egy félreértésé, amit utólag is hálásan köszönök. röpke pillanat műve volt. megszállt egyetlen mozdulattal, és nem engedte el a kezem. valaki mégiscsak szeret engem. ha adta ezt az erőt. és ezeket az embereket.

…hamarosan folytatom


(remélem anyácskám apácskám, most már nem fogtok sírni. hogy mi történt velem. ezekben az utóbbi beírásokban.). meglehet, engem a halál is szeret. hogy nem hagy elpusztulni.


folyt. 1 nappal később

4 nő és két férfi csak énmiattam utazott, hogy itt lehessen egy felolvasó esten, mert hívtam. Volt ki csak ez okból maradt itt Pesten még egy napot. Azonban valami rejtélyes félreértés kapcsán, sors játéka, ember? ki tudja mi folytán, a moderátor ki meghívott egyazonidőben sokunkat erre a felolvasó estre, hűlt nyoma, nem volt ott. Minden más, olyan idegen, mindaddig míg sikerült időközben feloldódni. Azonban a kudarc csak nőtt és nőtt bennem hatalmasra, mígnem egyszercsak kipukkant. Ezt a kellemetlenséget próbálva kivédeni, pattant ki így ez ötlet fejemből, hogy akkor most csak rajtunk, bepótolni a felolvasóestet. Aztán ugyanilyen váratlan pattant máséból a legkézenfekvőbb, hogy akkor itt a büfé is hozzá. Büfés már épp elmenni készült, amikor bár csak félóra még, hogy maradhatnánk, mi több, maradtunk másfél órát, s lett est.


Beszélgetés, felolvasás. Kezdetleges, mint minden ami először. Mégis a fény olykor-olykor megvillan, erősebben vagy pislákol, ülve benne meg ártatlanság.


A mellékelt hangdokumentáció nyers, vágatlan. Minden vállalva benne, a szerencsétlenebb próbálkozás, megnyilatkozás is. Csupán annyiban cenzúráznám magam, hogy az elhangzottal ellentétben vagy egyetemben, így utólagosan is ölelkezve, semmi nem volt utóbbi másfél-2 évben sem leépítő. Bárhol fordultam is meg. Elhangzott dacára. Mindenből töltekezhettem, és sugároztam az elmúlt időkből. A kudarctömkelegeknek is dacára, amennyiben valóban felfogható így is. Ami történt, is mind csupán elgondolkodásra serkentett, tehát így is úgy hasznos. Hogy időnként szeretet volt-e amit annak érzékeltem vagy más, lecke, egyéb, ilyen-olyan emberi cselekedet, is mind ennek tudható. Hogy nem volt hiábavaló. Nem hiszem, hogy veszítettem volna, s ha igen, is csak így rendeltetett.


Szóval hangban nőirodalomról-férfiéról, rólunk, irodalmi fesztiválról, ICÁról, dokkról… főként versekről.


…itt ott feltűnően megcsillan tapasztalatlanságom, valami hallhatóan is látványos naivság, ezért ha így, mindenképpen elnézést.


video


És akkor mind itt sem ér véget, egy műteremlakásban az est folytatódik, s hogy semmi se lehessen folt nélkül, elkövettem azt a mulasztást, itt már nem rögzítettem. Igaz, mentségem, hogy hittem pusztán röpke időre maradok, aztán ez sem így lett. Pedig már igazán messzemúló filozófiai szárnypróbálgatásba emelkedve maradék szűkebb önmagunktól, még előzőeket is felülmúltuk.


Mégis úgy hiszem, egyszeri alkalom volt részemről. Csupán valami véletlen. Úgy gondolom, ilyen dolgok is csak egyszer történnek a magamfajta emberrel. Hiszen különben igen nehézkesen vagyok képes feloldódni, kinyílni emberekkel, közösségben. Különös alkalom, helyzetnek kell lenni, máskülönben kín, megerőltetés a szereplés. Nem merem hinni, hogy ez valami változás. Noha ha mégegyszer sikerülne, legalább így, és ilyen közvetlen, szívesen szereznék boldogságot máskor is bárkinek, magamat is beleértve.

költőnő

tegnap éjfélkor amikor megérkeztem, párom annyit mondott, költőnő. aztán beszélgettünk, hosszabban mint máskor, majd elaludtunk.

2008. október 27., hétfő

Valami szebb (II.vált)

Hiába az idő visszafordíthatatlan

ha így akarom

Minden mosoly egy tetem árnyéka

Csak ne világítaná a nap a szemekbe

nélkülünk ereszkedik le Hold

hogy van valami ami

megtart

mikor fejem nyugovóra térne

idő ami kimosott érzelmet

Hogy már nem vagyok kedves olyan szerethető

is csupán szükségszerű része

s hogy így is úgy

szerethető

Továbbmenni se szükségszerű

ha jelölve

azonban minden áthúzva

se rózsaszín se hús

csak ami festék

Por hamu tart életben

s hogy mért temetem magam?

a képek végül mind rózsaszínek

emberi kéz? sors?

ha viszont földről nézem

mit számít, Szerettem volna

Hát nézlek akkor most én

2008. október 26., vasárnap

út -távolság közelség

szeretlek titeket. bocsássatok meg, hogy én csak írni szeretnék. minden ami volt, csak az út eleje. az sem számít, ki honnan számítja. volt, és van valahol egy út. követnem kell.

tegnap jó embereket ismertem meg. tanulságos volt. fontos, bizonyosságot kaphattam. szeretem a nyílt, önzetlen egyszerűséget. bonyolultan is. amikor minden mozdulat tiszta. áttetsző. ravaszság éppen pontosan mértékkel. amennyi játék.

csak az mozdulhat előre, akit igazán szeretnek. a szeretet cselekvés. minden ember vágya hogy szeressen és szeressék. minden ember szeretne repülni. szárnnyal, nélkül.

van aki formálható, és van aki formál. van aki egyszerűen csak van. formával, nélkül. a formált pedig eleve adott, ez örvend legnagyobb népszerűségnek.

na jó, talán ki kellene menni kicsit mozogni. csak ne lennék ilyen makacs. tűrni szenvedélyem.

galamb, az angyal... hallgatás. levetni terheket.

mit adok szeretettel adom, nem veszek el semmit. hallgatásom másról szól.

temesi is ahogy mondotta, nem szabad feladnom, éppen most nem, mindegy a most mikor, rég, ez is milyen rég, többszöröznöm energiáimat.

nincs szív, sosem volt. szerep volt, amit nekem szántak, szűknek bizonyult. mindigis élni vágytam, hittem, sikerül. az élet más nekem, mint amit szántak. kitörni. szenvedni pedig a legnagyobb áldozat. s hogy boszorkányságom milyen erőtlen ha föld, csak égben él. a valóságban aki csak hozzám ér, emelkedik. de nem a földtől, a föld csak az anyagot vonzza, lelket nem birtokolhat.


lemaradtam, persze hogy lemaradtam az est fénypontról. de ez sem az én akaratom, csak akkor vagyok a magam ura, amikor egyedül.

a fehér galamb, és az angyal a lépcsőn. milyen régnek is tűnik, pedig csak tegnap volt. s hogy mindent el lehet venni, de a becsületet nem? a becsületet mindig el lehet venni. nem én birtoklom, a közösség veszi el. az, amiben élünk. kiszolgáltatottak vagyunk, csak a halál ami miénk. az egyetlen, mit nem vehetnek el. az mindannyiunké. a többi?



video

2008. október 24., péntek

maradások-pótlások

a Kaleidoszkópról szépen lemaradtam, remélem az Irodalmi Fesztiválról nem fogok egészen.

hang-vers-kép

kapcsolódva az itteni okt 16.-i bejegyzés kicsivel nagyobb lélegzetű (6 perc) vers-kép-hang filmanyaghoz, még néhány az utóbbi időből:

(figyelembe veendő, az itt közölt filmek 4-8 óra alatt készültek, nem teljes értékű film alkotások, s hogy mit is értünk ezen, sem itt, s mert pusztán cél nem ez volt.
a filmek pusztán illusztrációi az elhangzott verseknek, tehát elsődlegesen nem mint film kívántak létrejönni. együttlélegezni. valami ilyesmi.)

Ébredés
video


első álom: szeretkezés egy halottal
video


második álom: illúzió egy kövér emberrel
video

az anyagok a Rubophen VV égisze alatt (értve inspirációjára) születtek, itt pusztán dokumentálom.


2008. október 23., csütörtök

Ex naplóm nem engedett beírni,

hát ide menekültem. Írtam volna, oda, de aztán enged.

aztán azt is, hová hol piros, a hatalom, értve jól, nem ti, szebb, messze vagyok Tőletek, távol, fényévnyire. nem érhetjük egymást.


Értelmetlenül telt nap, nem tudtam megcsinálni, amit terveztem. Hiába futottam neki újra és újra, kudarcot vallottam. Szerettem volna ezt az estet is, emiatt is rosszul magam, csoda-e, mindezek után, hogy még erőm is elhagy, egyedül nem bírtam kimenni sötétbe. Csak néztem, ablak felé, olyan hideg, borzongtam. Bizonyára nagyon szép est. és még Bori is énekel. Értetlenül állok magam előtt, felfoghatatlan mi ez az életképtelenség. (hogy szerettem volna szerettem volna nem elég bár ennyi....se magamra--új vers?) Lehangoló est ma velem, csak ülök, szorongok, nem találok kiutat.

Többféle személyiséggel küzdök magamban, ma erre sem futja, foglalkozni. De akárhonnan, szövegeim mozgatója az elhallgatás, mégis rejtve nyom írásról írásra (s közöttük ami nincs, sorba állíthatatlan fecnik, jegyzet), hogy aki visszamegy, fonálon, mindet megtalál. Egyetlen kiszakított részlet sem létezhet önmagában. Csakhogy másik nehézség, szerteszét van szórva. Én sem lennék képes összerakni. Túl nagy erőfeszítés, idő nem lenne rá elég, emberöltő. Mindig, folyamatos időhiányban szenvedek. Mondhatnám úgy is, egyetlen biztos működő jel, hogy csak azok fejthetik meg egészen, akik követik az utat, melyen haladok. Egészen onnan, honnan indultam. De lehet-e ezt várni, remélni akárhonnan. Hogy minden ebben a teljességben nyer életet. Micsoda káosz, sehol egyetlen biztos pont. A túlbeszélt részek is jelképesek, mindig valamire visszavezethetők. Elfáradtam. Persze, széteshetnék teljesen, de a nemléthez nincs erőm. Így aztán maradok. Csak ne jönne ez az iszonyú tél már megint. Ráadásul túlságosan terhelt vagyok, ez a tanfolyam, és ez a sokminden amit szeretnék, folyamatos ütközés. Kisülések. Semmit nem csinálok jól, teljesen. De az is lehet, a szöveg követ, tesz mindig próbára, hogy figyelek-e eléggé. Bírom-e követni. A baj, hogy már nemcsak magam kell követni. És mégis. Beteg vagyok, ha már nincs erő köröttem is, kívülre, figyelni. Még betegebb. Folyamatosan játszik velem is, nem hagy megnyugodni. Örökké saját pályám körül mozgok, forgok, de sosem bírok egy pontban megállni. És mindezt mereven, mozdulatlan tűrnöm.

büntetés. pontosan tudom, hogy ez is magamnak. hogy nem szabad szórakoznom, jól éreznem magam, ellazulnom addig, míg nincsenek rendbe téve aznapi dolgok, s hogy miért ez a szigorúság. összeillés nem mentség. hogy újra jel. hogy nincs hatalmam fölöttem. melyik mind egyszerre. s hogy az elhallgatásé, nem a kimondás. ennek külön művészete, nyelve, ami csoda-e másik dimenzióból. hogy miért is nem foglalkoztam eddig azzal, 10-15 év? több, hogy miért most jön ki belőlem, igen, az elhallgatást ott és akkor mint hitték mások, csak akkor rég, én ott is és akkor pontosan átéltem. hatalom. hihette-e bárki is akkor? magam sem hihetem, mégis ez. hogy akkor megbélyegzett. s hogy miért most huszárik, bódy, balázsb, erdély, magyard, ...jancsó? istenem mennyi elhallgató, s hogy az idő velem akkor is képes volt, nem idő, tévedés, emberek. fketeruha, öltöny? és én rózsaszínben. istenem, mióta is szeretném megfesteni. hogy az az idő. talán egyszer sikerül. levetni magamról. hogy ki kellett fejlesztenem? elhallgatás? ez ma már művészet. csak bennem létjogosultság. ki hihetné. ma, hogy 21.században is. akkor még határon. hogy ilyen megtörténhet. misike halott bennem. ravatalon. hogy jön ide? nem akarom, hogy megértsenek. megértsétek. azt akarom, távol. hogy éljetek boldog életeket. ezért adom ki nyíltan én is csak ami szép. bennem. hogy kíméljelek. kíméljenek. szeretném boldog. szeretni boldog. veletek. ott, távol.


da capo, vissza tegnapra, innen:

Jó ég, már megint erről sem tudtam semmit. Pedig istenúgyse mint mindig, olvastam ma is.

EGYMONDAT

Kedvenc szavam, maradj velem / ott is, hol szétfoszlik a fény. / A nagy, sötétlő erdő közepén / maradj velem: / Nem. Nem. Nem, nem, nem.

Eörsi István

Mondom, hogy már megint játszik velem. Mindennek összeilleni.


ez is csak a rend része. hogy kívül megfelelni ennek a pontos kidolgozott káosznak. egyensúly, csupa öntudat. itt azonban a kívül is bent, hozzátok nincs út elérni. akiket bűntettem, szeretni megölel. tegnap elképzeltem, átölelve. boldog. távol. hogy érinthettem.


múltkor kiírtam valami idézet, nem emlékszem, álmok tesznek szabaddá. ott nincs idő.

2008. október 21., kedd

Valami szebb

Lelkemre írva múlt, jövőm se hordozom

Megbocsáthatatlan vagyok.

Luk -életbenmaradás erszénye.

Belerakosgatom a hamut ami magokból

Nem maradt más magamnak

idő ami kimosott érzelmet

simogatni bennem lakozó lukakat, mikben

mégis Por hamu tart életben

se rózsaszín se hús

csak ami festék

a képek végül mind rózsaszínek

hogy miért temetem magam

s hogy értetek? Nem kell észrevennetek

A tetemet az élet kaparta ki magának, nekem nem kell

Hogy csalódást okoztam?

Lelkem viszont tiétek

Valójában fekete-korom

Hiába az idő visszafordíthatatlan

S ha így akarom

Minden mosoly egy tetem árnyéka

Csak ne világítaná a nap a szemekbe

Szerettelek. de hiszen te tudod.

Mégis nélkülünk ereszkedik le Hold

hogy van valami ami

megtart

Bocsásd meg hogy szeretem fogni kezét

Mikor fejem nyugovóra térne

visszavonja mellére

Hogy már nem vagyok kedves olyan szerethető

is csupán szükségszerű része

s hogy így is úgy

szerethető

továbbmenni se szükségszerű

ha jelölve

azonban ma minden áthúzva

sors?emberi kéz

ha viszont földről nézem

mit számít, Szerettem volna

hát nézlek akkor most én

-----------------------------------

jó ég! most látom milyen verset írtam. ezt mindenképp majd holnap elölről... valaki játszik bennem ellenem, értem.

2008. október 20., hétfő

kinek nem inge (valakinek fel kell vállalni az áldozat szerepét is)

bocsáss meg naplóm, nem hallgathatom el, ideje szenvedek, több oldalról is, szinte mindenfelől ahonnan nézek, de ha behunyom szemem is, folyamatosan érzem megalázottnak magam. nem tudom, így bárminek van-e értelme. viszont nem is írhatom meg, tehát nem nyerhetek szabadulást sem, mert az még szörnyűbb kín lenne, elviselni, magamért, miattam, és másokat is szenvedésbe rántani, mégha ők okozzák is szerencsétlenségem. na meg boldogságom, de az más. hogy újra üresség, a semmi, hát tanulok becsülni, ha abban a kicsi örömben is, ami jut, olykor. az utóbbi időben megtanultam hallgatni. nagy erény, pusztán csak azért hogy megtarthassam azokat akik elárulnak, megszégyenítenek, szentségtelenítik létezésem értelmét, munkám. ezek közt gátlástalan arc, de most ez mellékes, hiába innen átlátszó, mondhatnám, akár víztükör, dehát, és akkor most ugyancsak innen, a tükörben sem látjuk magunk valós arcát, nemigaz? a fotó pedig, is csak hisszük, jól mutat, minket. túlságosan érzékeny vagyok a hamisság leleplezésére, gyerekkorom óta fejlesztődött, isten tudja miért, mi haszna, magam boldogtalanítására, jobb lenne ilyenkor tudatlan, dehát a némaság sem véd meg, sőt, egyenesen vonzza a kártevőt, mint fény is, ez is hogy mért ragadt rám, s kímélhetett volna attól is, hogy istenire idegesít az amatőrség, amikor már annyira áttetsző, lényem is másolva, pedig a kimódoltság lerí minden mozdulatról. bocsáss meg hogy ezt is megírtam, sokminden jut eszembe. jegyzeteim tele, rengeteget, mindig rengeteget írok különben, ami magamnak. aztán idő se lenne, meg most amúgyse. jóindulattal vagyok, isten lássa lelkem, de kíméljetek a hamis, modoros tekintetektől.
a többit pedig szakmai, filmnyelv szempontból is mondtam volna, a szöveg-hangnak ahhoz hogy hitelesség, önmagából kell épülnie, a technika puszta eszköz. ha már a technika vezet (na persze miért ne, vezethetne az is, csakhogy hozzá már igen kifinomultság), nos nemcsak hogy amatőr (és itt mint giccs az amatőr, nem a jó értelemben vett aktivitás a klasszikus cselekvéssel szemben), de visszatetsző is a kimódoltság. mert itt már nem elég a jó szándék. bár megbocsájtható. a másolatnak jellegzetes különböztető jele, csupán akárhogy is, másolat. de amikor rossz is, az pocsék érzés.

2008. október 19., vasárnap

többedszerre is levegő

iszonyú elviselni, amikor már semminek nem örül az ember. negyedszerre, több is? hét-nyolc, utóbbi idők, nem mentem kirándulni, friss levegőt szívni. mennyi teljes nap az életemből. pedig talán egyetlen esély. aztán már napfény sem. vagy ez is csakolyan kapaszkodó mint a többi. amit megtehettem volna. csak a munka, hajtás, érdemes lenne megkérdezni magamtól, minek is él az ember. és akkor még tulajdonképpen nem is csinálok olyant, amit annyira nem szeretnék. mi lenne ha még az is.

2008. október 16., csütörtök

valami egyszerűbb, Cseresznyésklub Márton Lászlóval, okt. 14

Sajnos még csak hétfőnél se tartok, de mindjárt legyen inkább kedd. Különös volt nekem ez az est, nem emlékszem, hogy az utóbbi időben így felszabadultam volna, értem ilyen tisztán, érthetően, magamhoz, magamnak is, szinte erőfeszítés nélkül, érinteni másokat, lélegezni másokkal. Hogy együtt ez az összhang. Úgy magam lenni, közben ez az egység, mint ami a legkézenfekvőbb természetes. És ami nem kevés, hallgatni másokat, velük gondolkodni, hogy közben nem áll meg levegő, nincsenek szakadások, én és ők, érezni mindenki lélegzetét. Mert különben tény, mostanában bárhol is felszabadultabb, mint bármikor máskor, ez valóban így felel meg valóságnak, csakhogy most valami egészen más történt.
Az irodalmi-beszélgetős találkozón ezúttal rajtam a sor, mármint hogy én is beékelődöm, nem úszom meg. Bármilyen furcsa felismerés, szeretek írásaimból felolvasni. Azt hiszem, legalábbis arcokból, az emberek is szeretnek hallgatni. Ez mindenképp nemcsak önbizalmat ad, de örömmel is tölt el.

--------- Szeretnék-



Szeretnék mindenhová érni
És sehová se érek

Szeretni mindenhová
Miközben sehová se

Istenem annyi de annyi mindent szerettem volna
De nincs
De nincs
Semennyi erő

(tegnap voltam abban a klubban, mire megtaláltam
leesett
sajnos hiába már a napok is összefolynak
nincs nem marad levegő


Szerettem volna)


Reggeltől estig reggeltől estig
Nem látok ki magamból magamra

Minden máshogy rendeződik mint ahogy akarom
mégis bármelyik pillanat vezet
Nem mutatják az utat hogy még véletlen se
Aztán mégis minden jelölve
lépnem sem kell
Ma miért akkor
mégis

Hogy szerettem volna szerettem volna
Ez nem elég
De nincs erő
Bár ennyi magamra



Csak most érzem igazán, ott vagyok hol sosem volt és nem is lesz
lehetőség
áltatás reményem hamis
Mindig amikor hiszek hittem, volt
Most amikor már nem vagy máshogy
néha mikor máshol,
megcsillan a remény
Van hogy élem
De kiég a pillanatban
mikor elhiszem
Vagy nem, akkor meg nem szabad hinnem
Istenem mennyi fény villan mennyi fény
hogy el kell engednem

Megismernek az emberek
Jók velem az emberek
Nem félek az emberektől
Mi történik mi történt?

Kérdeznek mosolyognak
Kérdezem mosolygok
Nincs erő
Estére nincs erő

Múltkoriban jónapot tanárnő
Szégyellem a kopogó cipőt
Pedig csak az órarendet kerestem
Végig folyosón

Tanárnő… hol van már
A cipő is jel
múlt idő

nemrég varázslat történt
most pedig megszólaltam
máskor csak akartam
vagy rosszkor
hiszen nem értem a varázslatot
(menteni egy csoportot)


félem a hálás tekinteteket
tanár mielőtt kiment megnézett

mostanában liftben is megtörténik
rámkérdeznek
20-ból 100 is mindegy kiszúrnak
Mosolyognak mosolygom
végül mindig ki kell mondanom
nem hivatalos
hogy csak nem hivatalos
legutóbb azt mondtam bonyolultabb a helyzetem
és mást is amit nem kérdezett
pedig nyitva az ajtó
csak ki kellett volna lépnem

De itt sosem volt
minden csupán az én álmom
nem adtál esélyt
Mindig zárva az ajtó
Ma pontosan látom a réseket
És azt is mi az ára
Már érkezésemkor eldőlt
még mikor itt sem
hiába csak látszat a nyitott ajtó
vagy ha mégis

Sorsom döntött
Egyetlen igazság a fekete kendő
Most már te is érted
Inkább már csak te
De ez is álom
Tehát hamis
Néha érzem a mosolyod
Pontosan tudom hogy látsz
Te jól
De már nem hiszem
Hogy jutna ott is elegendő levegő
És eltűnne a fekete kendő
Félek nem bocsátanál meg
Azt sem hogy a te az te
vagy te
a mosolyom
azt hiszem igen
a mosolyomtól félek

Sajnos annyi már a por ami évek alatt emelkedett
hiába a tér
Az üres fal
Minden csak árnyék
Fázom benne
Fázom benne
Fázom benne
Engedj ki magamból
Félek valamit félreértek
Valamit megértek
Valamit mindig máshogy érzek

S hogy miért kerülöm magam?
Akár tőled is kérdezhetném
Most tőled
Bár annyira messze nincs erő

talán nem szabadott volna
talán féltem
talán ma éppen te vagy a jel
tudom nem hiszem
hogy nem hiszem
a hibákat mégis követem




Talán igen, képek… együtt lélegezni. Még magára várat.


szöveg hanggal


video

film (szöveg kép-hanggal)

video


Továbbá:

A fügefacsemegével-finomságokkal (ínyencségek) fűszerezett irodalmi beszélgetős-felolvasó találkozó bár technikailag kevésbé fényezett, ám életszerűségében annál inkább sugárzó hanganyaga itt található.

Az Íróakadémiás szemináriumi csapat folytatásaként alakult Cseresznyésklub kezdeményező alapító és fogadója, Gáspár Anna.



video

2008. október 12., vasárnap

még meleg, már nem érinthető

úgy veszíteni embereket, hogy még meleg, még szeretve. aztán kihűl, s az idő is elmossa.

hülyeség. történni nem most történt, a figyelem talán így frissen csak újra fókuszálva, hogy nő, irodalom, az is csak a figyelem, írás felől, innen, a filmben és a vizsgálat, pszichológia, mindigis megvolt, típusok, játék, 2006-ban az államvizsga munkám is, jó ég, milyen régen is, nőábrázolás, beszédfilozófia és metakommunikáció, stílusideál a francia új hullámban, Godard-Rohmer, valahol gyermekkorom óta ezen a vonalon, érzékiség, miközben férfi szemmel is a nő és vissza, önmagára, mindig valahol innen is onnan is. az viszont tény, így frissen kibillentett egy addigi begyöpösödött, beragadt, meddőnek tűnő, kilátástalan pozícióból, egy magammal szemben s kifelé is nyitottabb felé, ezt kétségtelen az elmúlt néhány hónapnak tudhatom be, köszönhetem, hogy a gödörből sikerült, ha emelkedni végül nem is, legalább időre kimozdulni. túlságosan hordozom sorsom, hogy sikerüljön a felülemelkedés. azonban egyik sem, sem a vélt távolított, sem az időre közelebbnek tűnt, nem merül háttérbe, sem nem fókuszál előbbre, több jelentőséggel sem bír, mint annakelőtte, csupán a súlypontok oszlottak meg.

figyelem és figyelem

figyelmes voltam mindenkihez, apró részlet se maradjon.... nem is tudom, hogy bírtam eddig. egészségem már nem számít. fontos volt ez a koncentráció, következetesség. úgy adj, hogy ne várj semmit. merthogy mindenki csak azt kap, amit érdemel. vannak azonban sztereotípiák, melyek csak általánosságban érvényesek. a kivételekkel mindig számolni kell. ezek azok a dolgok, amire figyelni érdemes. ilyenkor csillan meg valami váratlan, s bárha pillanatra is, önkéntelenül megállunk. rácsodálkozni. továbbmegyünk vagy nem, elfelejtjük vagy örök lesz.

azonban figyelem és figyelem között is különbség. mert más mikor álmokban, és más amikor testen valóság.

sírás határán, minthogy ilyen is

Voltak csalódásaim mostanában, de ilyen rosszul, mint a ma esti, egyik se esett. Szinte minden amit ott teszek, ha egészen őszinte akarok magammal, fájdalom. Pedig most igazán nem mondhatom, az én hibám. Hogy mégis mi tartott ki idáig? Nem tudom megmagyarázni. Még húzom, kihúzom darabig, míg lélek bír. És megtanulok végre nemet mondani. Senkiért, legkevésbé magamért, miattam, nem éri meg.

2008. október 11., szombat

Hermann Nitsch

furcsa. kissé mióta bőrömön, pórusaimban is érzem a nőiségem, gondolkodásomban úgy mint létezés egy másik nézőpontból, egyáltalán nőként nézni más nőket, figyelni, távolinak tűnt Hermann Nitsch, inkább csak munkái a falon, fotók, melyek felidézték az akkori 15 évvel ezelőtti önmagamat, hogy milyen nagy hatással is volt rám akkor. igaz, akkoriban performance, akciók, szóval minden olyan új volt, friss, most viszont ugyanitt tetszett a visszafogottság, csendesség, semmi felhajtás, csak a tömeg, az is olyan elvarázsolt, persze mindenütt kamerák, fotósok, de ez is olyan más mint máshol, csend uralta a tömeget is, emberek arca olyan mint akik most éppencsak megtisztelik ezt az apró tömzsi kisembert, aki, ha szélességben nézünk, hatalmas, hallgatag volt ő is, mosolytalan, még szemében sem éreztem a szikrát, mint régen. mégis valahogy megnyugtató volt. valószínű én változtam. határozottan érzem ezt a változást. s hogy a távolság is szükségszerű. aranyos volt ez a „kisember”, szeretetem iránta mit sem változott. vártam persze a megnyitó után a beígért performanceot, de sejtettem, valahogy megéreztem, itt nem fogok ma akciót látni, így gondolkodás nélkül irányultam a cél felé, az illetékestől erről bizonyulást szerezni. valóban nem csalt megérzésem. készséggel igazított el, udvariasan, tehát létezik ugyan, de csak zárt rendezvényen. megvallom, ezúttal kivételesen nem is bántam. így megmaradhat nekem ez a kisember, egy fekete apró tömzsi hallgatag kisembernek.


...és még az is bocsájtva, 15 éve az államvizsgán azért kaptam két jeggyel rosszabbat, mert istennek se jutott eszembe a neve. Hermann Nitsch. csak az arc, a hang, mozdulat, de ezeket ugye nem mondhattam. még az is lehet, eszembe jutott, csak kimondani nem ment. hátha mégse. talán már túlságosan közelinek tűnt, így ahogy követtek, még ideig, túl egyszerűnek. talán csak összefolytak a dolgok. különben nem csoda, akkor még saját árnyékomban sem voltam biztos, nem-e másé. aztán az emlék is elhalványult. igaz, ma már csak a szakáll, és a merev arc, figyeltem, üres szem, senkire se, csak maga elé nézett. egyszer mosolyodott el. de ma hálás vagyok annak is ami egykor kellemetlen érzés volt, hiszen hogyan lehetne különben olyan szép emlék. az arc.

na jó, kicsit blöfföltem, talán sok más sem jutott az eszembe. ki emlékszik innen már pontosan. mert azért Hermann Nitsch két jegyet nem ér meg. úgy értem, megérte.


2008. október 10., péntek

levegő

Most már csak egy dolog miatt szomorkodom, de amiatt nagyon. Hogy amikor boldog voltam, te is boldog voltál, aztán most mégis elhagytál. Pedig csak átmentem egy kicsit másik világba. Elmentem hogy megmutassam, nekem az is van. Csak olyan mélyen, hogy jobb magam elől is zárni. Fájt, de most is fáj. Hogy boldog voltam, és te is boldog. Lassan megint elmélyedek a szomorúságba. Hogy mégsem, mégsem akarod boldogságom. Mégis szeretni foglak így is. Téged nem tudlak megbüntetni. Ha büntetsz, nem érdemlem. Tudnod kell. (érted írok most nagybetűvel, míg bírok írni… bár talán már nem is szívesen olvasol)


Tudnod kell, akit büntetek is, végül úgyis szeretek.

Tegnap például egészen hiányzott. Tudom nektek is, ez már nem lehet a játék része. Amikor van, persze zavar, de ez is bizonyára csak idő kérdése. Hogy a fájdalom része. Nem tehetek róla, még mindig fáj. A fájdalmat nem lehet mesterségesen mulasztani, ha lehetne, tenném, megtenném. Igyekszem, hidd el. Ha másért nem is, érted. Neked.


„csókkal levegőt adtak egymásnak”


Tanulnom kell még nekem is jónak lenni. Hogy mindig jó. Tudom, a megbocsátás nem elég. Szeretni. Igyekszem, talán csak idő kérdése. Hiszen már figyelmes, igazán figyelmes volt, és ez jólesett, hogy mégis miért e dac, s hogy értem-e még nem bizonyosodtam meg, vagy valami más, érte, magáért. Bizonyára igen, idő... hagyj nekem aprónyi időt még.


és akkor Ti is. annyi minden ül rajtam, pedig szeretnék veletek lenni. látom mennyi új dolog... csak úgy virágzik minden. szeretem a virágokat, igaz iszonyúan sajog a fejem. egész nap fájt, persze tudom, ez ilyenkor normális. talán lehetek, talán nem veszi el az idő tőlem ezt is. uralkodik rajtam, mindenfélével ellát, hogy ne lehessek veletek, akikkel szeretek. talán nemsokára mégis. lehetek veletek.

2008. október 9., csütörtök

egyensúly, kilépni-belépni

Ma újra pozitív energiát sugároztam. Legalábbis azt mondják az emberek körülöttem, s kétségtelen, érzem magamon is. Talán sikerült kiírni, s egyúttal elpusztítani magamból a felgyülemlett salakot. Ez is ugye hozzátartozik a tisztuláshoz. Semmi különösebb fennköltség nem kell ehhez, biológiailag, az emberi szerv is ilyen egyszerűen működik.
na de a napsugár! Az ugye pótolhatatlan.

2008. október 8., szerda

oda vissza passz-írhatnád te is nekem

így hogy már mindenkit meggyógyítottál, mindenki boldog, végül te leszel beteg. de nem beszélsz róla. már erőd sincs nézni, lekövetni mozdulataid eredményét. belefáradsz. már jó ha fel tudsz kelni időben, legalábbis annyira időben, hogy még automatikusan, de elmenjenek melletted a dolgok. nélküled, persze, de még menjenek. aztán annak is örülsz, hogy eltelt a nap. már tudod értékelni, magad, mivégre, nincs jelentősége. kellett ez is. hogy úgy is nézzenek, mint betegre. persze a betegség önmagában is látványos, tüntetni neked sem megy, nem is lenne értelme. betegséged szükséges a gyógyításhoz. azért jó, hogy mindenki boldog, a legnagyobb természetességgel. boldognak is csak így érdemes. különben sem programozható. aztán van az is, örülsz már, ha éjszaka aludni bírsz. ugye valahol mindnek ki kell jönni. gép vagy, fáradt kerék, ami már nem forog önmagáért. figyelemre sem jut erődből.

ez már a vég, érzed, de nem, mindig jön még. boldognak lenni jó.

sajnálom, hogy már nem sugárzom pozitív energiát.

Ja, mondtam már? Éppen ma tanultuk azt is, hogy ugye semmi ne maradjon feddhetetlen, hogyan kell levelet magamnak, hogy mindenki más megkaphassa, látni egymást ne láthassa.

na és lett rendszergazdi, tehát lusta sem vagyok. valahogy a dolgok rendje egymásba hajlik. vissza-előre, körkörösen, keresztbe, sosem egyenesbe.