jaj, csak szoknék le legalább kis időre a naplóról. igazán már szeretnék versekkel foglalkozni. napok óta ezzel kelek és fekszem, hogy mikor ülhetek már úgy, hogy a versek.
na persze este is Bergman. Liv Ulman, Őszi szonáta. hogy már megint nem véletlen, éppen a Nőnek lenni II cikket követően. sosem véletlen, éppen kivel azonosulok. mert itt is nem éppen arról van-e szó, mint esetemben. tiszta Bergman vagyok ebben a szövegemben. persze nem először látom, sőt, talán sokadszor, mint ahogy általában Bergman filmet. ha úgy adódik. mint most is, véletlen. mert mackó bekapcsolva hagyta a tévét, mint ahogy máskor is szokta. ilyenkor találkozom önmagammal a filmekben, interjúkban, hasonló. szóval küszködik anyjával, gyermeki daccal fordul anyja felé, anyja ellen, miközben örökké szerette, csodálta, testét, mozdulatait, lényét, hogy már megszólalni se tudott a fájdalomtól, remegéstől, rettegéstől, amikor pedig kérdezték. s bár mindvégig életében, gyerekként, kamaszként, úgy érezte anyja nem viszonozza szeretetét.
na és tegnap és a ma is hogy összefolyik. előttem az a nő a tanfolyamon ugyanazokban a ruhákban, szürkésbarna, az árnyalatok, blúz meg nadrág is, éppen amilyen színeket kevertem photoshopban tegnap este, és az előadónő éppen most írja táblára a példát, izeg-mozog, ezt is nem éppen akkor este írtam-e, ...lassan begolyózom, ha minden stimmel. már behunyt szemmel fogok járni utcán, mert nem mindennel-e összefüggésben ami csak körülvesz.
na persze élvezem, hogyne élvezném. egészen csodálattal vagyok szerelmes önmagamba. ezt húzzuk ki. ilyet normális ember, hát még író, ugye, aki mellesleg nem muszáj normális, mindegy, szögezzük le, ilyet nem ír le... mindegy.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése