Kissé zavart vagyok, távol magamtól, arcomtól. Pedig tapintani lenne jó, letapogatni, pórusaiban érezni. Hogy lehet-e teljes emberként (értem birtoklással) létezni ezzel a távolságtartással. Ahhoz hogy képek is, megszoktam már a képeket, csoda-e, szét kell szórnom magam. Nem tudom, ez mennyire segít a dolgok kézbentartásában. Hogy vagyok valahol én, vagyunk ketten, és valahol mi, többen. Azt hiszem, egy egészen új élet. Felnőtt lettem. Ez a nyár különös nyár volt, a legkülönösebb, ami velem. Kijózanított.
(na és vissza kell szoknom, hogy nem lehet javítani)
Azért még mindig érzem néha, hogy az írás árulás is. Vallomás. Nekem, nekünk, neked. Mostanában van, többször, hogy ezt érzem, vagy éppen hogy nem érzem. Magammal, másokkal. A gyermek, az ördög, a szent és a nő. Éberség, lelkiismeret.
Ha valóban jó ember lennék, hazautaznék, apám mellett lennék. Reanimálóban három nem működő szervét próbálják menteni. Megmérgezte egy halkonzerv, és három hétig nem ment orvoshoz, míg már nem tudott felkelni. De valóban a halkonzerv-e vagy a műtét maradványa. Vak-bél. Addig, míg csupán szemünk vak, egészségesek vagyunk. Hiszen birtoklunk egy világot. De amikor a belek, a hús-vér sorvad el, nincs esély.
Mentség-e gyermeknek lenni.
Engedd meg naplóm, betegyem ezt, ő úgysem…
„Előre siratni,
Akit később is lehetne.
Meghalni azelőtt,
Hogy muszáj lenne.”
„Mi leszel ha nagy leszel?
Kérdezték úgy 13 körül.
Nem is tudom, talán modern költő.
Aha… ezt még gondold meg.
És elküldtek pályaválasztási tanácsadásra.
De ott nem választottak nekem pályát.
Azt mondták bármi lehetek.
A szüleim azonban konkrétabbat akartak.
Meggondoltam magam –s örvendtek.
Inkább posztmodern költő leszek!”
(K.E. Zsolt, 2008 szept)
Vannak dolgok, amiben már nem tudunk segíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése