Írni és játszani

A mai nap.

Szilágyi Ákos- Varró Dani- Kiss Judit Ágnes- Háy János

(azt hiszem semmit nem kell hozzátenni)

Még tegnap, vagy még tegnapelőttről:

„…ments meg uram a patás angyaltól” valahonnan a szöveg végéről Csányi Vilmos Juhász Ferenchez írt legalább annyira hosszú prózakölteményéből.

((azt hiszem Csányi Vilmost most szerettem meg, na nem az idézet, egészen sokkal mélyebbről, szeretet, arcok… (tehetném idézőjelbe, de minek) mert ugye a magam részéről mégiscsak a szárnyas angyalok:))

„királylány virágot lépik”-ezen a versen dolgozik Juhász, mondja Makk Károly, továbbá „megbicsaklik, mert az út rögös itt-ott, de kíséri mindannyiunk szeretete”

A sok fény. Mégis valami vitt lábain. Nem engedte, hogy fürdőzzek az emberekkel, azzal a sok csillogószemű, boldogemberrel, abban a fényben. Pedig igazán kíváncsi voltam arra a tűzijátékra, amit meg lehet enni. Volt is egyszer, hogy visszafordulok… s hogy a fény… most mégis féltem. Vonzott és taszított. Féltem együtt enni, lenni a sok híres emberrel. Pedig éreztem, visszamosolyognak, mint akkor.

Szeretem, mert az íróemberek rám mindig mosolyognak. Akár a munkásemberek az utcán. Férfiak. De nemcsak férfiak. Én kifejezetten szeretem amikor a férfiak és a nők rám mosolyognak. Van hogy visszaszól egy 16-20 éves pimaszul fiatal csávó (nem tudom, talán külföldiesebben kellene írnom, pl. tsávó vagy chávó), szóval hogy „milyen csinos vagy, de irigylem a párodat”, s hogy mosolyogtam, vissza „ráérsz”? vagy legutóbb, bocsánat hogy kimondom, de istenúgyse így volt, „leszopnál, na?” s mutatja zacskóját, hogy ezért. Fogalmam sincs persze mi lehet benne, de pontosan értem. És komolyan mondom, nem haragszom érte. Érzem, hogy csak játszik. S valóban, ha mosolygom, mindig visszamosolyognak. Na persze azt nem tudom, ha egy sikátorban ugye, mert az más eset. De azért igyekszem nem sikátorok felé tévedni. Este egyedül szigorúan csak szokott helyen. Pedig azt nem mondhatom, hogy olyan csinos lennék, inkább a szemem. Abban lehet valami, hogy ők is elmosolyodnak. Hát valahogy így vagyok a József utcán, nagyjából az emberekkel. Mert olyan is volt, hogy csakúgy minden nélkül, „Isten áldja”. Egyszer valami jósnő, hogy „magát valami nagy szerencse éri”, s tényleg ért. Éppen rögtön azt követően.

Csoda-e, hogy az átjáróknál az autók orrát szoktam nézni, nem a lámpákat, azok olyan megszokott egyhangúak, ezeknek legalább mindig más arcuk. Ez csak úgy eszembe jutott. Biztos az arcok.

Azt hiszem, kicsit megzavarodtak bennem a dolgok. Valamilyen ismeretlen játék. Kíváncsisággal tölt el, nem mondom, hogy kevés félelemmel. Igazából inkább az, nem tudtam, hogy minden játékra alkalmas vagyok. De azt szeretem, hogy semmit nem kötelesség végigjátszani. Hogy tulajdonképpen szabad vagyok. Hogy minden játék játék maradhat. És ettől máris múlik félelmem. És akkor még élvezem is. Hogy képes vagyok, tudok játszani. Mert ugye írni és játszani egyugyanaz. (az igaz, hogy írni sem mindent merek)

Istenem, ez nem lehet igaz, most veszem észre, ugyanaz a lila-rózsaszín gombocskák, azaz bojtok, akár a rajzon. Isten akarata ez is (különös hogy mostanában milyen egyhangúsággal, értem természetességgel írom le, isten, nem mintha magyarázni, de eddig mégiscsak röstelltem, legalábbis tartózkodtam így egyenesen), pedig mennyire hogy az ízlésesebb, esztétikusabb, nőiesebb színes virágosat szerettem volna, narancs és sárga virágokkal, olyan nagyszirmú virágok, az az igazi királykék alapon, szögletes. Sokáig néztem utána, visszamentem, igaz hogy a selyemsálért, de valójában mégis a táskáért, és persze hogy legelőre tette az árus, ott fenn magasra, hogy mindenki lássa, azt a táskát ugye, amit magam találtam ott a kacatok közt eldugva, aztán sunyin mosolygott rám, visszamosolyogtam, persze, zavaromban, de aztán ezt is megértettem. A mosolyát. Hogy rászedett. Pedig igazán olyan szép volt az a kék alapon narancsos virágszirmok. De ő ezt akarta. Fent. És mosolygott. Talán így akarta, a leckét, s gondoskodott, legyen mire emlékeznem. Hogy éppen mint a lila angyalszárnyas figura fülében. Éppen ilyen bojtokkal legyen táskám. Hogy azonosítson vele engem. És sikerült. Amitől tartok, mindig az leszek végül, nem ami szeretnék. És ez már örökké végigkísér. Cudarul játszik velem a sors, miközben azt hiszem én játszom vele. Szép kis trükk, meghiszem azt.

Szóval az történt, hiába húzom a zipzárját, nem megy, aztán mégis, hát nem elrontom-e. Mutatom, hogy mi, hirtelen néz rám, aztán mutat hátrébb mást. Nem igazán tetszenek amik, a nagyobbak már 2000, annyi azért mégse, csak azért maradok, hogy mondja, a kisebb 500. Végül kiderül, félreértem. De hát ez is a trükk része. Kihasználják, két fickó ugyanis, hogy nem megy egyértelműen a kommunikálás. Szóval nézegetem, nem az igazi, szabad terepet adnak igaz, pakolgathatok kedvemre, de aztán egészen iratok, miegymás alatt, kihúzom, egyenesen rátalálok a valódira. Tükröt kérek, próbálgatom úgy félóráig, általában ennyi idő legalább, de van hogy 2 óra, a választás. Egy táska esetében. Cipőről inkább nem beszélek. De szerencsére ez nagyon ritka. Na és a többiről már úgyis beszéltem. Szóval a kék alapon csodavirágokkal nem lehetett az enyém. Helyette az elszakadt zipzárost adta csak végül 500-ért, mert a többi mint kisütötte mind 2000. Pedig olyan igazán gyönyörű virágok voltak. Persze itthon kicseréltem, nem nagy ügy, varrógép, miegymás, kézzel, szóval lett új cipzár, de akkor is. Most aztán hordhatom ezt a kissé lazán giccsbe hajlót, szerencsére csak érinti, de nem öleli át egészen ezt a formát, mert ami mackónak is tetszik, s mint ahogy hozzátette, módjával tetszik, az ugye kategória alatt mégsem lehet.

(BNV-péntek, nőnap, Indiai pavilon)

Még annyit hogy azért hiányoltam a fiatalos kísérletező, új dizájn formatervezett bútorrészt, olyan igazán határokat feszegető mintákat, ahol a forma s nem a kényelem viszi a zászlót, hogy itt mindenütt tömegcucc, a kényelemért. Aztán mint megtudom, volt az is, csak ez évben már nem itt, hanem Műcsarnokban került bemutatásra…Gödör? Valahol a kettő között.

Néha annyira nevetséges vagyok, de igazán. Ezt most végképp nincs alkalom megmagyarázni. Majd legközelebb, egyszer.

Most akkor 11 vagy 12… Pontosan egy nappal kellett volna korábban. Hát ami igaz, késni szoktam, tény, nem ritkán, ugye amikor otthonról, kivéve ha nem otthonról, és minden épp úgy egyezik. Na de egy napot késni ugye már kicsit feltűnőbb. Szóval értem vagy:) jól értem. Mindenesetre nem tagadom, van némi hiányérzetem. Hogy kimaradt valami, ami hozzám hivatott volna tartozni. (azért hogy semmi se maradjon ki, volt egy alkalommal, hogy úgy tíz nappal korábban mentem például koncertet meghallgatni)

Csányi Vilmos azért meglepett. Próza-Vers ahogy keveredett… majdnem sírva fakadtam. Tud ez az ember valamit. Valóban ő írta mindet? Nem tudom, hihetek-e. Csányi író lenne? Értem nem tudósíró? Hogy nemcsak állatokkal? Egyedül nála tapsolt mindenki körülöttem szívből. Úgy értem, külső teremben. Belül azt nem tudom. Nem láttam. Azért Kenyeres is adta formáját, és ami igaz, Spiró sem hazudtolta meg magát.

Na még egy a mából, aztán úgyis kimarad a jegyzetfüzetem nagy része.

„gyerek iróniáján keresztül képes választ adni… a felnőtt finomkodó” igen. Azt hiszem pontosan értem. (Balázs Imre a 120 éve született Karácsony Benőről)

Még tulajdonképpen mackóról írtam volna, hogyan is vásárol könyvet, hogy ugye egyik oldalon öntörvényű koncepciója, a saját világ, de másikon hogy mennyire is bízik ízlésemben, általában megkérdi, hogy ez vagy az tetszik-e nekem, s hogy szeretem-e, aztán veszi meg. Különös hogy eddig erre így nem is gondoltam. Pedig igazán nem ismerhetek mindenkit, sőt, mennyire hogy keveset, de hogy akkor a benyomásom…

(szóval azt hiszem ezt a naplórészt mindenképp majd javítani)

Colát is csak „titokban” iszom, ahogy néha úgy esik (irodalom, kiállítás), hamburgert is, mert ugye ez sem illik. Szégyellem is amikor kérem. Azt hiszem, én valóban szeretek játszani (a közönséges játékokat is, de az más, ott ami jó, nem kell gondolkodni),

mert sosem tudni, mi lesz a játék Vége.