mindent csak jegyezni

még mindig semmi. telefonok is halottak.

Pannon Tükör. nem megfeledkezni róla.

ma különösen nyugodt, kiegyensúlyozott voltam, más. az emberek is megjegyezték körülöttem. azt hiszem sikerült mindent kizárnom magamból, teljesen üres voltam, a pillanatnak éltem, és tettem dolgom.
talán az előadó, másik terem. nyílt, magas tér. közvetlen előttem akit hallgatok, nyugodt, ma különösen jó hatással rám ez a nyugodtság, visszafogottság, csend, mintha elveszne a térben, beleolvadtam vele a levegőbe, emberek arcába, testébe. mintha mindenki én lennék, mellettem, körülöttem, csak most én nélkül. mindenki más van. kéznél voltam bármilyen kérdésnél. én is kérdeztem, amikor kellett. nem volt gond mint máskor, nem kellett előre gondolkodnom, hogyan is, mikor is kérdezzek. minden olyan természetes volt. ritka az ilyen pillanat. és ez ugye hosszú pillanat, egész fél nap. volt aki kérdezte szünetben most hogyan hogy ilyen más, felszabadult, nem tudtam a választ, bár magam is csak érzékeltem, nem is kerestem. semmi okom nincs, hogy más legyek, mondom, de valóban, különös, hogy ma olyan más. talán jó érzés volt megszülni a tegnapi írást, ezt csak gondolom, bár nem merem visszaolvasni, nehogy ne tetsszen. félek megnézni is, milyen lesz. talán ez is abból az erőből. érzem a sugárzást, ma legyen az fiú vagy lány, végigsimítottam arcán, vállán. a legfiatalabb fiúnak közben szemébe is néztem, szeretet volt benne, és én is adtam, akaratlanul is ebből a sugárzásból, viszont, szeretetet. szeretem ennek a fiúnak nyugodtságát, 22 éves, de van valami különös benne. más mint a többi 22 éves. kortalan és nemtelen, miközben nagyonis hagyományosan gondolkodik a nőről és férfiról. alázat és tisztelet van benne, miközben maga a természetesség, az emberi, ügyetlenkedéseivel együtt. és ami hasonló, hogy mindenkit elfogad. szokatlan hogy egy fiúban legyen ilyen ártatlanság. persze okos is, ravasz, ezt az oldalát nem ismerem, csak látom. nem ismerem, mert nincs közöm. viszont korát meghazudtolóan eszes, és lezser. van valami tisztaság benne.
a fiúkkal különösen közvetlen, de a nőkkel is kiegyensúlyozott viszonyom.

hihetetlen segítőkészek voltak ma a nyomdában, illetve copy general, imádom hogy ott mindenki fiatal, és segítőkész, teljes szakmai pártfogásra, eligazításra számíthatok, bármikor fordulok felé. legyen az fiú, lány. ezúttal fiú.

szeretem, hogy itt a tanfolyamon mindenki olyan emberi. legyen az lelkész, aki már nem lelkész, azazhogy lelkében lelkész, és cigarettázik, és emberi, de emberi a nyomdász, a takarítónő, szőnyegtervező, gyermeknevelő, a munkakerülő, aki mindenhez ért, és mindenkin segít, hogy mindenki egyformán ember. talán az önismereti tréning tette ezt, hogy mindenki mindenkivel így, talán mindent csak én látok így, talán mindenkinek ez csak természetes, hogy így.

még reggelről...
sohasem folyamatosan, mindig csak egyik pillanatról a másikra öregszünk. legalábbis amikor már észrevesszük. hogy egyszercsak az ami rég, már nincs. hogy megváltoztunk. hogy az akkori vonások már nem ugyanazok, ez másnál világosodik meg először, aztán egyszercsak váratlanul magunk is... hogy hasonlítunk, megváltoztunk.

Csíksomlyó. valamikor 2000 körül, vagy régebb, vagy mégis innen, közelebb. beleköltöztem Szűzmária szemébe. tömegek álltak, órákba tellett míg sorra kerültünk, mackó emelt fel, hogy közelebb legyek a szoborhoz. kérni lehetett egy dolgot, ami beteljesül. én mivel nem tudtam választani, kettőt kértem. azt hiszem, most azon az úton haladok. az elsőn. a másodikat nem szabadott volna kérnem. féltem, mindig féltem, azóta is, amiatt hogy egyszerre kettőt mertem, hogy telhetetlen vagyok, elveszi tőlem az elsőt is. de azt hiszem, nagyon közel sikerült hozzá érnem, emlékszem teljes erőmmel szuggeráltam, hogy a fejébe költözzek. birtokolni akartam. beleolvadni fejébe. azt hiszem a szem. ekkor veszíthettem el a szemem. vagy éppenhogy egész lényem szemmé. egy óriás szem vagyok, aminek nincs teste. miközben élek egy másik életet, ami testből, szerelemből, kívánásból, hódításból, élni vágyásból.
kétségtelen. a hiányzó szem. hogy akkor történt.
pontosan éreztem, hogy belenézek a testébe. egészen beléköltözöm.

de a halszagú autó megijeszt. és hogy nincsenek szüleim, beszélt belőlem a gyermek. de ki volt ez a gyermek? hiszen nekem vannak szüleim, apám is anyám is akik örökké szeretettel halmoztak. nincsenek, csak jó és szép emlékeim. ha voltak is ami nem jó, azok is mind idővel csak megszépültek.
mik ezek a folyamatos jelek? nincs átok, hiszen semmi okot nem adtam, és semmi okot nem adott más sem. meg kell fejtenem az összefüggéseket. de most nem. nem akarok gondolkodni. majd fejtődik ha akar. tartani akarom ezt az üres állapotot. a semmiben, testetlenségben lenni.

minden ami írásaimban, megtörténik?... olykor volt, hogy megálmodtam dolgokat, amik megtörténtek. közvetlenül az álomot követően. egyszer apámról is megálmodtam, és amikor a telefonban mondta mi történt, vagy inkább én mondtam el neki, mi történt, akkor számolt be, hogy megtörtént.

Kántor Pétertől kellene kedvenc verset választanom. többbször jutott eszembe, ez is jelenthet valamit. de az időt sosem én választom meg. Tandorit is elsőnek választottam, és első lett. jaj most látom, de hiszen eltűnt tandori is. a semmi kéz. istenem miért tűnnek el az emberek. félek.

azt hiszem kezdeni kellene majd egy egészen különös naplót. csak tudnék magamhoz elérni. érkezni. azt hiszem a tenyérnyi magocska egy egészen új fejezete lenne. valami más. nem is magocska, nem tudom. egyszer eljön az idő. valami aminek folytatódni.

jaj, és ma el kellett volna menni felolvasni, Kolibri...dehát semmit nem választottam, nem jutottam magamig. talán már nem érdemes menni se. úgyis késnék. sokat késnék.