Ki ismeri a női lelket

Ugyebár, mert az tény, nekem se jönne rosszul egy támogatás, mondjuk Becsey Zsuzsa Rózsaszín nyuláról írna valaki, mondjuk egy igen neves, elismert író…költő… hasonló. Hát kétségtelen, csakúgy röpdösnék a boldogságtól. Jelenlét, kapcsolatok… mert a hit ugye, az örökké megvan, látszat ellenére is. Valahogy a magamfajta veleszületik. Örökösen hű voltam mióta eszem tudom, magamhoz. Dolgoztam. Mindig azon voltam, hogy teremtsek. Ezt valójában nem mint teremtés érzékeltem, hanem így utólag fogalmazva, kényszer. Mindig következetesen átadni magamat az érzéseknek, külső és belső hatásoknak. Sosem iskolai, akadémikus szinten, sosem verseny céljából. Mégha akadt, hogy a kiírás így szólt, s én tudva-tudatlan, mert ez is a „játék” része, megmutattam. Mindig csak adtam, adtam, és játszottam. Azonban mindannyiszor komoly játék volt. A lehető legkomolyabb, ami emberrel. De ha annakidején jöttek díjak, is jól, persze (merthát ugyanez voltam akkor is, csupán a szerencsekerék velem, rövid időre), de amikor voltak, észre sem vettem. Csak a munka volt, valahogy összeolvadtam az idővel. Fontosabb volt az a világ, univerzum, fényes, sötét, színes, ami kijött a papíron, tollból, mindegy, legyen az egy aprócska érzés, ihlet, amivel azonosultam ott és akkor, magamból.

Ha felnőtt ír, mindegy hogy gyermek, férfi vagy nő. Nincs jelentősége. Sosem volt a trendeknek sem, hiába szerettem azokat is befogadni, s hogy mindigis a kortárs dolgok voltak leginkább hatással rám, azaz ezeken szerettem részt venni, közelükben lenni, miközben sosem voltak hatással akkor, amikor magamból engedtem ki az érzéseket. Azt hiszem, beazonosíthatatlan vagyok, de mindenképpen valami külön kis pontegység. Valami sehovase tartozó.

Na de félre az érzésekkel, nézzük, mi is van jegyzetfüzetben, papírfecniken, ezek se maradjanak árván. Hogy mit is írt nyulacska, aki képes, ha úgy esik, akár arccal homlokoldalvást aszfaltba vágódni. Mert ugye erről az oldaláról még nem sikerült megismernem. Lassan persze, ez is megvilágosul. Gyerek?felnőtt? már megint mit fogjak rá, ebben is nem kérdéses, a gyerekek és az idősek vezetik a frontot. Elgáncsolják, sietnek, szaladnak, vagy éppen az utóbbi, amikor csak rosszul, vagy félrelépnek.

Ez azért sok(K), legalább 20 oldalnyi. Annyi mégse.

Kezdve azzal, reggel több, mint félóra késéssel indultam a tanfolyamra, folyamatos írhatnékom volt, s ugye ilyenkor nem lehet ellenállni. Zuhanyozóból rohanás ki, konyhából, vécéről. Ilyenkor így zajlik, merthogy muszáj leírni. S persze, közben meglepő gyorsasággal telik az idő. Persze még utcán is meg-megállni, időnként, noteszért. Hát így jutottam el, tehát már javában bő félórája ment az előadás, mikor megérkeztem. De hogyan érkeztem? Ez sem utolsó. Reggelre bedagadt bal szemem, persze, allergia, nem új, szemhéjon s szélső oldalt piros csík, a szem folytatásában. De miért csak az egyik oldalon, ugye, s miért éppen a seb oldalán, lenne a kérdés. Szóval éppen olyan, mint ahogy illik egy tisztességesen agyba-főbe vert esetében. Semmi különbség, összetéveszthetetlen.

(tehát ma sem mehetek írói estre, sem kiállítás meghívásnak nem tehetek eleget. Pedig a tanfolyamon is kaptam ajánlatot, nembeszélve egyéb meghívásról. Nos minden ilyesmi 1-2 hétre félretéve. Talán ha ilyen szépen gyógyul, csak egy hét. A gyógyszertáros is azt mondja, merthogy ma társaim körömvirág kenőcsöt javasoltak, volt aki oly kedves, felajánlta, úgysem használja, elhozná szívesen, aztán mást is. Hát elmentem, tanáccsal semmit sem veszíthetek. Mit ajánl végül kis eszmecsere múltán a hölgy a pultnál, legjobb, ha természetesen hagyom a sebet kiszáradni, ahogy eddig is. Megnyugszom. Akkor nem kell vásárolnom. Magam is éppen így vélekedtem, hát megerősítést kapok. Különben ma már nem aggódtam, a tegnapi térdsebem körüli centis átmérőjű? kettő? igen csúnya pirosság is múlandóban, igaz, kicsit megijedtem tegnap, éppen mikor mackó érdeklődik, telefon, hogy s mint, s hogy ugye nincs piros csík, nézem, s van. 2 centis a seb pirosságából indulva. Szerencsére itt is milyen jó a türelem, hogy hátha éppen pont ez nem az a piros csík. S hát tényleg nem az. Mert mára ez is, mint reméltem, mert a hit ugye, mint mindig… azért születésemtől velem. Szóval tegnap mackó, hogy miért nem megyek el már orvoshoz. Azt akarom, levágják a lábam? Hogy addig várok? S tényleg, fertőzésbe, mondják ma társaim, voltak kik belehaltak. Akár egy fog, ami bennmaradt, amikor csak ki kellett volna húzni. Különben a hölgy erre is azt mondja, normális, nem kell aggódni, ha begennyesedik, csak akkor a baj, azt úgyis érezném, mert fáj is. Hát a lábam már nem fáj. Szépen gyógyult. Pirosság is alig fél centi, s csíknak nyoma se. Különben a pirosság is úgy lett, ez sem azonnal, és a csípést, szúrást is onnan éreztem, hogy mackóval sóskát pucoltunk, szárát a levélről fejtegettük, aztán csupán elsőre egy léből öblítettem, hogy majd pucolás után a többi, s hát hova cseppen egy csepp víz róla, éppen a sebemre. Attól a pillanattól fokozatosan pirosodott be, tehát, és hallom ma épp, pihenésképpen mikor eszem tévé, s hát nem-e erről, abban a 3 percben, hogy az efféle levél a kertben, utcán, mezőn megköti felületén a méreganyagokat, s így begyulladhat, megfertőződhet a seb a bőrön, ha érintkezik vele. Pontosan erre tippeltem, amikor kisvártatva, hogy csak csíp, újra vízzel kimostam, de hát 2 napra volt szükség, hogy vissza természetes száradás állapotába a térdsebem is, akárcsak a fej és az orré. Úgyhogy most egészen szépen gyógyulok. Egy hét, adom magamnak, akkor már újra mehetek utcára, mint eddig. Csak az a fránya szemdagadás. Persze ezt is természetesen megoldani, már macerás. Vagyis szinte lehetetlen, eddig is szükség volt ilyenkor legalább szemcsepp. Talán van még. Meg kellene néznem. Már évek óta nem voltam a háziorvosnál. De mióta nem tanítok, eszembe se jutott:)

A tanfolyamon még olyan társam is van, aki egykori JAK táboros. Milyen kicsi a világ. Akad színész-grafikus is. Szóval mindenféle, ami csak emberből.

Szóval, így hogy „elmúlt az életveszély”, ideje utánanéznem a félbehagyott munkáimnak, így pl. Rózsaszín nyúl. Ezt hiába, mostanában, csaknem 2 hónapig hanyagoltam. Mert ugye nekem mindenbe bele kell ütnöm az orrom. Az persze sikerül. Mert azért egyelőre más sikerről nemigen tudok beszámolni.

(a 20 oldal jegyzet ezúttal is „marad”)

Ja, hogy azért ez mégse maradjon ki, animáció film. Például a gyerekek. Akik annakidején az animáció szakkör foglalkozásokra nem jófilm elkészítése miatt jöttek, nem dolgozni, akár egy tudatos fiatal, nem megvalósítani önmagukat, hiszen azt sem tudták, mi az, különben többnyire „többpróbás”, problémás gyerekek voltak (persze néhány kivétel), akik örültek, ha délután megszabadultak a tanulástól, tanulószobától, és végre játszhattak. Örültem, hogy ennyit is ki tudtam belőlük hozni. Hogy nem veszett el mindaz az idő, amit együtt töltöttünk. És én ebben nekik megpróbáltam mindent megadni. Úgy érzem, meg is tettem, amit lehetett, amit tehettem. (Különben, és ez csakazértis boldogság érzéssel, az első "Én és az iskola" animáció, a 2003-as, anno Budapesti szinten 1 díjat kapott. Úgyhogy annyira azért nem törik le a nyúlfül, szégyenbe nem maradtunk. Igaz, később kivonták forgalomból, nem mutathatták be az ünnepélyen, merthogy nem mutathat az iskola rossz példát, hogy "reggel de rossz felkelni", s hogy a "legunalmasabb az iskola" mert ugye ki érti a gyerek nyelvét... a gyerek amikor azt mondja nevetve-kacagva: "hát ilyen rossz volt a napunk" is nem-e csak azt jelenti, milyen jó is az az iskola. hát ennyit a példamutatásról.)

Ami viszont a saját filmet illeti, talán csak egy üzenet volt, vagy még az se. Csupán csak jó volt érezni, újra átélni ezzel az alkalommal a 10 évvel ezelőtti múltat. Kicsit eljátszani vele, emlékezni. Nem volt vágyam több, hiszen pontosan tudom, az iparon animáció szakon mi az elvárás. Nem csak mert nem volt olyan filmem, nem is foglalkoztam komolyan magammal, filmekkel, 11 év tanítás általános iskola és gimnáziumban teljes állásban (ezt csak az tudja aki tanított itt, hogy milyen az, kiszívja az ember energiáit), hanem mert csupán jólérezni magam szálltam az oldalra (ebben, ezúttal hasonlítottam a gyerekekre, csoda-e, ennyi év után:), magam sem értem, különben, egyszerűen csak ott szerettem volna lenni. A versenyzést, azt hagyom, mondtam Dórának is (technikai problémák eszközén lefolytatott levelezések kapcsán), a fiatal tehetséges filmeseknek. Különben ezúttal is, mint mindig, csupán később tudatosult, hogy ugye a fesztivál, az verseny. És így is lett. Szuni medvécskéje közönségileg befutó lett, reméltem is, mackónak is megmutattam, lehengerelte őt is, kérte, hadd másoljam neki, mutassa meg kollégáinak. Hát sajnos, nem tudok internetről mozgóképet másolni. Majd talán most a tanfolyamon:)… szóval hogy ezt is megtanulom. Különben néhány dologban, számítástechnika, 1-2 terület (pl. multimédia), tapasztalataim többet is mutattak az előadóénál. A használat ugye, s a sok-sok év. Merthogy mindenkinek megvan a saját területe, amiben nyakig. Előadóénak, aki lehet hogy ugyan filmet nem vág, de életképessé varázsol pl. lefagyott, elromlott gépet. Szóval mindenki magáéval. Ám mindezzel együtt is igen hasznosak ezek az alkalmak. Tudatosítani a már tudottakat vagy csak használtakat, aztán hozzáadni, megérteni, bővíteni.

Nos, magam pedig úgy voltam, örültem a sok igazán jó minőségű beérkezett filmnek, gondolom M. Tóth Géza szorgalmazta tanítványait:), s ugye meg is lett az eredménye, tény, a válogatott filmek (mint ahogy az összes többi is a maga módján, mert ugye úgy vagyok, mindegyik a magáéval), engem is különösen elkápráztattak, igaz, a vonalanimáció nem új, mióta animáció él, magam is eljátszadoztam egyetemi éveim alatt, igaz, akkor sem hiányzott a baba, ha véletlenül hiányzott, azt társaim fel is „rótták”:), de úgy tűnik, örökidőkig, a legkülönbözőbb módon, hatni tud. És jól van így.

Nos, akkor most körülbelül vissza is értem a levelem elejére, tehát a kör teljes. Közben mi minden, ugye, kimaradt. Ezúttal is.

Mindenekelőtt hinni abban, amit csinálunk. És én a látszat ellenére, sosem vagyok hit nélkül. Minden egyes levegővétel csakis ebből. Akkor is, ha minden összedőlni látszik. „a kocka”. Valahogy mindig megtartja önmagát.

Félreértés ne essen, nincsenek illúzióim. Pontosan érzem határaim, akárcsak erényeim. De mindig a lehetőséghez képest tettem meg mindent. Esetemben számtalanszor volt az is, és a legtöbb ilyen (bár kétségtelen, emlékezem különösen ritka szép időkre is), hogy a kapuk nem nyíltak meg önmaguktól. Nekem, saját erőből kellett megmozdítani. Na és, még ugyanitt, ez is látszat ellenére, érzem, érzékelem azt is (valahogy ez is ösztönösen helyén), ki az aki csak „játékból”, s ki az aki valóban segít (ha csak lélekben is) a kaput megmozdítani.

„Minden a kapcsolaton múlik, ki kit támogat, ez már mindenütt ilyen”:) -mondja ma is az egykori JAK „kolléga”, akárcsak mindenki aki földön ésszel. Pl. visszacseng Temesi is, ugyanezzel, na meg: hogy „kétszerezd meg erődet, ha a kishitűek…”…nem ismétlem, erről már részletesen beszéltem.

Nos, igen, szeretném én is, őszintén boldoggá tenne, ha valaki támogatna. Mert ugye ott még akkor az a „kétkulacsos” szerencse is. Erről aztán igazán nagy írók, filmesek is annyiszor beszéltek. Legközelebbről aki, emlékszem a szavaira, Woody Allen. …hogy ez is honnan csöppen (És akkor újra az a kör) de sok más író, alkotó, akiket jókor, jó időben, felfedeztek.

Vannak azonban, akik sosem fognak érteni, de amit jól észbe is vésni, sosem ezzel foglalkozni, időt fecsérelni, csakis azzal, azokkal, akik meg is értenek. Vagy ha nehezen is, legalább próbát tesznek. Másra nem szabad gondolni, mással nem szabad élni. De hát ez bőven is elég, nemigaz?

És most valóban, kis naplószünet. Foglalkozni a kézzelfoghatóbb dolgokkal. Rózsaszín nyúl?

(szeretek néha benyitni a versíróversenyre is:)… hogy ott is csak jelen lenni? Ejnye nyulacska, nyulacska, te nyerni szeretnél. De nem komoly ez sem, mindig megelégszel, boldog vagy, amit ott is kapsz. Hogy foglalkoznak veled, hogy valakinek fontos vagy. De egyszer neked is eljön a pillanat… az igazi nagy, amikor valóban boldog leszel. Hogy mikor? Egyszer mindenkinek eljön, ha hisz, nemigaz?

(javítás ezúttal is hanyagolva, :)szerkesztőkre bízva)