Azt hiszem hibát követtem el, hibákat, mégis ez a hiba maga vagyok én. Úgy értem, mikor hiba is én. Merthogy mégiscsak magam is emberből. Na mármost ha írok, ezt a magamat is vállalnom kell. Ahogy a mai pattanást is hiába igyekszem eltűntetni, mindaddig ottmarad, míg rendeltetése ottmaradni. Akarom, nem akarom. Gondos munkával enyhíthetek, illetve visszafoghatok növekedésén, de ez nem túlságosan lesz valójában észrevehető, vagy csupán minimális különbség. A tükörben tehát minden arcomnak tisztán kell látszania. Szürkének, gyöngyházszínűnek, fehérnek, feketének, színesnek. Mattnak, lyukasnak, kontrasztosnak, erősnek. Mindegyiknek jelen kell benne lenni. Egyszerre vagy külön, mikor mi. Mára már pontosan szembe tudok nézni bármelyikkel. Mindegyik képes bírni tekintetem. És ez az, ami visszatükröződik, tehát nem lehet hamis. Magyarán a tükör nem vezethet orromnál. Persze lehetnek trükkök, azonban az én tükröm a lehető legegyszerűbb tükör. Tehát nincs okom azt gondolni, vagy csak feltételezni is, hogy félrevezet.
Pontosan tudtam tehát, illetve helyesebben, éreztem hogy hibázom –mert azért ezek nem kifejezetten tudatos dolgok–, hiszen az üzenetek is eljutottak arra a helyre, félreérthetetlen, ahová el kellett jussanak. Hogy ártatlanság-e vagy az ördög erősebb, nem tudni. Néha az az érzésem, ez a kettő együtt él. Azt gondolom, a szeretethez közelebb van az ördög, mert az foglalkozik társaival, legyenek azok áldozatok, ha jót, ha nem jót cselekszik. Az ártatlanság pedig önző. De mivel tudatlan benne mindez, ezért nem róható fel. Sőt. Az ártatlanság kifejezetten hatással van az emberiség önnönmagára visszautaló tudatfejlődésére. Tehát valójában az ördög(i) is, az ártatlanság is, egyik tudatlan, másik tudatosabban (most hogy melyik melyik, attól függ honnan nézve), előnyére válik az emberiségnek, tehát mindkettő kifejezetten pozitív tulajdonság.
Fontos maradt ki az előző bejegyzésem bevezetőjéből, ami helyesen így hangzik: A lehető legnagyobb szeretettel viseltetem minden szereplőjéhez, beleértve magamat is.
Hiszen a szöveg legalább annyira szól rólam, mint a többi szereplőről, ráadásul a szereplők összemosódnak egy ponton, és már nem lehet tudni valójából kiről is van szó. Minden szemszög íráskor ha nem is derül ki, mert azért van, hogy jóval később sikerül azonosítani egy szereplőt, pl. egy másik testében. Olykor csupán egy –ha fogalmazhatok így, félrevezető– jel utal arra, hogy hasonulás történik. (ebben az esetben természetesen magam is félrevezetett vagyok) Különös ez a tudati játék. Mert ki is valójában ki?
Véletlenül –mondom ez sem lehet véletlen–, hogy éppen a Mexikói útnál lettünk az autóból kitéve, s hát mackó nem-e az antikvárium felé sandít, nem mehetne-e oda be. Tehetnék-e mást, mint ráhagyom, tudom mennyire szeretne. Én kis ideig unatkozva nézelődöm, ilyenkor zavar hogy annyi könyv, ennyi között hogyan válasszak ki pont egyet amit olvasok, aztán csak nézelődök folyamatos zavaromban, valójában egy könyvet sem veszek le a polcról, mert azért miért ugye éppen azt, amikor ott van még többszáz, ez így szokott lenni, mígnem már éppen mennénk, mackó már hajlana, amikor szemem a kirakat egy eldugott szegletében rábukkan: Müller Péter, nem hiszek a szememnek, egyszerre kettő is…szeretetről…örömről. Na mármost melyik, mondom, s lapozom, igen, már megint tudtam mindent előre. Mi van benne. Pedig igazán nem olvastam. Aztán ennek maci is örvend, hogy így még maradhat, s aztán akadok erre a szövegre is: „Papíron maradt az egész. Prédikációkban, szentbeszédekben, halhatatlan versekben. Szegény Tolsztoj elkövette azt a nagy hibát, hogy elkezdte az igazságot keresni. Belenézett a mély kútba, és a kút is belenézett: elkezdte vizsgálni saját életét és lelkét: nem talált benne szeretetet. Önmagát roppant élesen látta –nem volt benne szeretet. És futni kezdett– nem a családja, hanem önmaga elől. És nem tudta utolérni magát, mert meghalt.”
Hát véletlen-e, mondom később mackónak is, hogy épp ma épp itt, Müller Péter.
„Kimenekült belőlem az élet” mondja mackó már a metróban, hogy ha író lenne, de nem lehet, mert nem tud olyan jó történeteket fabrikálni, mint az igazi író, nos akkor valahogy így kezdene egy könyvet. S hogy tetszik-e nekem. Érdekes, máskor is van hogy mond ilyesmit, de nem kérdezi meg, ez hogy tetszene nekem. Inkább én szoktam tőle így, a különbség, hogy én halálos komolysággal kérdezem, s ő játszik. De játszik-e, kérdem így utólag. Nos megint komolyan veszem, s hogy tetszik, mondom. Valóban szeretem ezt a fanyar humort benne. Ő fejben író, azaz ha lenne arra ideje, hogy fejben írjon, különben kb. 5 évente ír le valamit.
Ma este több dolgot jegyzeteltem, volt ami egy kicsit (nem kicsit, de nem-e jobb szerényebbnek) rólam is szólt. Azért egy dolgot mégis:”a női tanulás nem lineáris”, hogy ezt mennyire mindigis magamon éreztem. Ha csak innen is, mégiscsak nő… máshonnan pedig, valamelyik másik végről, de ugyanarról a cérnáról, egy kislány, aki folyton a férfi tekintetben egy ideális apát lát. S hogy ez mennyire férfi és mennyire apa, vagy ez is összemosódik. Kislány is nő is egyszerre…
Már megint írok, és persze nem lesz meg a holnapi házim. Ki fog ábrándulni belőlem a számtech előadóm. Egészen bizonyos, hogy holnaptól nem fog kedvelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése