2008. szeptember 14., vasárnap

Akarom nem akarom

Igen igen, kétségtelen, vannak bűnös gondolataim. De hát a bűnösség is, amikor a játék része, s akkor még csak nem is írás, mert az már csak a leképezése, nem-e egy pillanatban áthajlik ártatlanságba. Mert ugye itt is nem arról van-e szó, hogy a kíváncsiság. Hát persze hogy megijedtem amikor egyszer, igazán egyetlenegyszer voltam konkrét, pontosabban félreérthetetlen helyzetbe. Azaz nem tudtam kezelni, s úgy tettem, mintha meg se. Mintha valóban csupán véletlen akkor ott. Hogy senkinek kellemetlen. Azok a dolgok, amiket nem akarom, hogy megtörténjenek, úgy is kezelem, mint amelyek nem történtek meg. Mint ahogy valóban nem is történtek meg.


Hogy első kötet az, ami meghatározó. Igaz. Talán igen, az is lesz. De most mentségem, hogy első közös. Szerkesztő, „illusztrátori” posztban...


Becsey Zsuzsa. Valahogy már megtanulhatnám, így illik bemutatkozni. Mert néha igaz, hogy képes vagyok normálisan kezelni a dolgokat, de amikor egyedül, valahogy kevésbé van bátorságom. Azt hiszem ahhoz hogy normális legyek, értem normáknak megfeleljek, szóval hogy ne annyira feltűnően lógjak ki, valakinek mindig a hátamban kell lenni. De legalábbis közvetlen közelemben. Ez is egyike a szomorú következtetéseimnek. Mert ugye az hogy játék, is csak máz. Hogy maradjon valami amibe kapaszkodni. De hát ez is több a semminél, sőt. Egész sok energiával tölthet fel. (Bocsánat, felszínt akartam írni, mert ugye a máz egészen más. A játék sose hamis. És mindig csak a legkomolyabb értelemben.)

Hülyeség. Pontosan mikor egyedül, olykor éppen akkor a legnormálisabb. Mindegy, ezt túl nehéz kifejteni. Vagy inkább csak most unalmas. És különben is már mondták mások, hogy amikor társaságban, egészen más, szóval hogy normális vagyok, nem mint írásban.


Ezt már régebben szerettem volna, hát most legyen az akarom nem akarom dolgoknál.


Szóval, egyetlenegyszer szerettem, s igen különös emlékként hordozom, amikor egy férfi, író-költő akit különösen kedvelek, azt hiszem mert ő is olyan „gyerek”, igaz, nem tudja magáról, legalábbis nem szereti magát így (pedig olyan szeretetreméltó), nos amikor ez a férfi térdemre tette kezét. De ő valóban szeretettel tette, és legalább olyan ártatlansággal mint én, vagyis tudatosan, és nem hátsó szándékkal. És ami legfontosabb, értem, magamért, nem mert akart volna bármit is. Na ezt hámozza ki valaki, mert szerintem képtelenség. (mert ugye a legjobb pszichológusunk nem mi magunk vagyunk-e magunknak:) …és még őrzök egy másikat is, emléket, ugyanitt, de azt nem árulom el. Különben sem titok. Na az, végképp nem titok.


(ja, és csinálni kellene az előző írásomhoz egy, ha nem is nagy, de legalábbis aprócska korrektúrát.)

Nincsenek megjegyzések: