Hajszálon múlik néha, hogy még vonal előtt tudjam tartani magam. aztán szerencsére eltűnik a vonal. Nem kell már tartanom magam.
úgy félek. úgy félek néha, hogyha kimondok mindent, nem szeretnek majd az emberek.
Hajszálon múlik néha, hogy még vonal előtt tudjam tartani magam. aztán szerencsére eltűnik a vonal. Nem kell már tartanom magam.
úgy félek. úgy félek néha, hogyha kimondok mindent, nem szeretnek majd az emberek.
(2007 január 8, 16 óra)
Emberré lettem,
Közönséges emberi halandó.
(vége az álmoknak is?)
dokk-versek
(2007 január 8, 16: 15)
Köszönet az életért.
Köszönet az életért.
Köszönet az életért.
Köszönet az életért.
LEHET HOGY NINCS IS MÁR MONDANIVALÓM ????????????
(Új életért cserébe halál--------------------.
Lehet, hogy nincs már mondanivalóm.
(dokk-versek)
Van hogy a rendszer felbomlik. Következtetés, az írás csak azokkal az elemekkel játszik, hagyja működni, melyek beleillenek a koncepcióba. A többi kimarad. Az írásnak tehát saját valósága van, automatikus szelekció. Ez a koncepció egy ponton már közelít a fikcióhoz. Az olvasó viszont beazonosít, értelmezéséhez szükségesek a konkrétumok, sémák. Az ember elsődlegesen sztereotípiákban gondolkodik. Logikája saját maga felé hajlik, mi több, szereti magát jól érezni. Kívülállók, vagy bent vagyunk a képben. Eszerint nevetünk, vagy azonosulunk, illetve nevetünk és azonosulunk, játék-e avagy szomorú a végeredmény. Jól esik kívül esni a ponton, a nevetés felszabadít, mi több, terjed. Ez a humor alapelve. Mindig azon tudunk nevetni, ami nem áll közel hozzánk. Családtagunkon nem szoktunk nevetni. Innen jutunk arra a következtetésre, hogy az írás tőlünk független, vehetjük, irodalom.
Kissé zavart vagyok, távol magamtól, arcomtól. Pedig tapintani lenne jó, letapogatni, pórusaiban érezni. Hogy lehet-e teljes emberként (értem birtoklással) létezni ezzel a távolságtartással. Ahhoz hogy képek is, megszoktam már a képeket, csoda-e, szét kell szórnom magam. Nem tudom, ez mennyire segít a dolgok kézbentartásában. Hogy vagyok valahol én, vagyunk ketten, és valahol mi, többen. Azt hiszem, egy egészen új élet. Felnőtt lettem. Ez a nyár különös nyár volt, a legkülönösebb, ami velem. Kijózanított.
(na és vissza kell szoknom, hogy nem lehet javítani)
Azért még mindig érzem néha, hogy az írás árulás is. Vallomás. Nekem, nekünk, neked. Mostanában van, többször, hogy ezt érzem, vagy éppen hogy nem érzem. Magammal, másokkal. A gyermek, az ördög, a szent és a nő. Éberség, lelkiismeret.
Ha valóban jó ember lennék, hazautaznék, apám mellett lennék. Reanimálóban három nem működő szervét próbálják menteni. Megmérgezte egy halkonzerv, és három hétig nem ment orvoshoz, míg már nem tudott felkelni. De valóban a halkonzerv-e vagy a műtét maradványa. Vak-bél. Addig, míg csupán szemünk vak, egészségesek vagyunk. Hiszen birtoklunk egy világot. De amikor a belek, a hús-vér sorvad el, nincs esély.
Mentség-e gyermeknek lenni.
Engedd meg naplóm, betegyem ezt, ő úgysem…
„Előre siratni,
Akit később is lehetne.
Meghalni azelőtt,
Hogy muszáj lenne.”
„Mi leszel ha nagy leszel?
Kérdezték úgy 13 körül.
Nem is tudom, talán modern költő.
Aha… ezt még gondold meg.
És elküldtek pályaválasztási tanácsadásra.
De ott nem választottak nekem pályát.
Azt mondták bármi lehetek.
A szüleim azonban konkrétabbat akartak.
Meggondoltam magam –s örvendtek.
Inkább posztmodern költő leszek!”
(K.E. Zsolt, 2008 szept)
Vannak dolgok, amiben már nem tudunk segíteni.
na jó, tisztázzuk, csányi egy kicsit rászedett… egy kicsit persze, merthát ugye a babonák napja, ráadásul csütörtök, persze, de azért mégis ugye… mentségem hogy közben jól elkalandoztam, s így ahogy keverte a saját szöveget, nem-e összebogozódott a juhászéval. na mindegy, legalább van akit rászedni, nemigaz? aztán úgyis, nem-e jobb így, mintha sose jöttem volna rá. mert ugye időnként becseng a fülembe ez az. és hát vannak azért megvilágosodások. de ezt az összemosást csányinak sose bocsátom meg. gondolhattam volna, úgy csillog az a huncut szeme…örökké úgy pislog, én meg csak persze mindent elhiszek. nem-e mackónál is mindig utólag jövök rá, hogy rászed. most aztán járhatok utána a pacsirtának is, ugye, szeretet, arcok, mindegy. s hogy mi tőle. a rózsaszín nyúlnak annyi. le se mossa már magáról a rózsaszínt. most már aztán végleg nem.
Ma büntetésből nem írok le egyetlen nagy betűt se! és csányit ezentúl örökké kisbetűvel!
most jut eszembe! mégis túljárok az eszén… de hiszen felvettem, éppen akkor nálam volt a kiskészülékem. úgyhogy csányinak annyi. most a lepel ugyanis szépen felfedődik. hiszen vissza tudom hallgatni. melyik részben, hol voltak a félrehallások. a kisördög azért mindig segítségemre… már nem is haragszom annyira. így hogy egyetlen részlet sem maradhat megfejtetlenül. még az is kiderülhet, csupán saját fényemtől voltam elájulva. azért ennyire gonosz ne legyek. talán mégis megbocsáthatok csányinak. és még az is kiderülhet, ő se hazudtolta meg magát. merthogy mégiscsak túlnyomóan ott volt a tudós hang. az ember mellett, vigyázatosan, kellő távolságtartással (de ez most elhagyható), becsomagolva.
tejjel áztatva
nem vagyok már szerelmes hiába
inkább emelt fejjel járok a világba
nem akarok már nagydolgot
akárki legyen mit gondol
nem vagyok már szerelmes hiába
s ha mégis az eleve kizárva
jobban szeretem a békét
nyugodj kedvesem ...
gyere el velem inkább te is
jókat eszünk ma is holnap is
megfogjuk a malac farkát
letoljuk a világ mázát
délutánra már jól elfáradunk
lepihenünk a közeli erdőben
mosakszunk szemerkélő esőben
s így megyünk haza vizenyősen
estefelé újrakezdjük az egészet
szaladunk versenyt az idővel
elkapjuk a kecske lábát
tejjel áztatjuk Európát
estére már a nap is elmegy
sebaj holnap kezdhetjük napestig
s a tehén farkát is megfogjuk
hogy a világot is tejben úsztassuk
éjszaka írom a verset naplómba
hogy a napból megmaradjon valami otthonra
malac kecske tehén már alszik
s ki tudja tán veled is a Hold fekszik
nem vagyok már szerelmes hiába
belefáradtam ebbe a világba
szeretlek. csak ezt akartam mondani.
különben süt a nap, kirándulni megyek.
napsütéstől – félhomályig
nem akarok mást csak Veled
de ezt még te sem tudod
elintézni
így mennek a napok
nem akarom tudni
homokba fénybe esőbe
árnyékba
fúrom fejem
csak hogy ne
tudjam
Elmentél.
(rókatánc)
tudom hogy csak játszol
mondhatnám azt is tisztában vagyok vele
így talán könnyebb is elviselni
(hogy tisztában vagyok vele)
csupán azon mélázgatok itt ezen a fényes délelőttön
hogy már talán sosem mondhatom
eljön még egyszer az én időm
A minap esett meg velem,
nem is olyan rég: kérdezte tőlem valaki
kedvesen, bár hevesen
nagy lelkesülten, s egyben
reménykedve is:
- Te Nyuszi vagy? Tényleg?
Rajzolj nekem egy lovat!
S már sok idő nem is rá, nyújtva papírt ceruzát.
Mit tehetek hát, ocsúdva e tényre meglepve,
s mint, aki sarokba szorult. Menekvés nincs.
Hááát… megpróbálhatom – nyújtva hosszúra, s némi szünet után
bizonytalanul bátorodva,
(inkább csak magamat bátorítván)
bár lovat nem szoktam rajzolni.
S kissé kelletlen ám kíváncsin
veszem elő tudásom,
- nem akadémikuskodásom,
hogy életre keltsem.
Próbálok jelképet ragadni, mozdulatot a kecsességgel,
s mindazt, mi nekem kedves,
a lovacskában. Nem szokványosan, s nem, ahogyan
mindennap látjuk.
Hát így való próbálkozóban,
mit nem hoz a jelen,
s a kérdező is jelen vonalam követve:
Bár így nem szoktam
mondtam volna,
szemérmesen,
de ő olyan őszintén várta.
Így hát hamarosan feladtam
bénulva törve bele tollam,
mondván, hogy nem tudok
lovat rajzolni. Érezve testemben
s a vonalakon át,
ő most valóságos lovat vár,
s nem a lovacskát.
S hogyan magyarázzam hát:
Hogy ez az én Álomlovacskám…
(2003 08 21)
Hogy első kötet az, ami meghatározó. Igaz. Talán igen, az is lesz. De most mentségem, hogy első közös. Szerkesztő, „illusztrátori” posztban...
Becsey Zsuzsa. Valahogy már megtanulhatnám, így illik bemutatkozni. Mert néha igaz, hogy képes vagyok normálisan kezelni a dolgokat, de amikor egyedül, valahogy kevésbé van bátorságom. Azt hiszem ahhoz hogy normális legyek, értem normáknak megfeleljek, szóval hogy ne annyira feltűnően lógjak ki, valakinek mindig a hátamban kell lenni. De legalábbis közvetlen közelemben. Ez is egyike a szomorú következtetéseimnek. Mert ugye az hogy játék, is csak máz. Hogy maradjon valami amibe kapaszkodni. De hát ez is több a semminél, sőt. Egész sok energiával tölthet fel. (Bocsánat, felszínt akartam írni, mert ugye a máz egészen más. A játék sose hamis. És mindig csak a legkomolyabb értelemben.)
Hülyeség. Pontosan mikor egyedül, olykor éppen akkor a legnormálisabb. Mindegy, ezt túl nehéz kifejteni. Vagy inkább csak most unalmas. És különben is már mondták mások, hogy amikor társaságban, egészen más, szóval hogy normális vagyok, nem mint írásban.
Ezt már régebben szerettem volna, hát most legyen az akarom nem akarom dolgoknál.
Szóval, egyetlenegyszer szerettem, s igen különös emlékként hordozom, amikor egy férfi, író-költő akit különösen kedvelek, azt hiszem mert ő is olyan „gyerek”, igaz, nem tudja magáról, legalábbis nem szereti magát így (pedig olyan szeretetreméltó), nos amikor ez a férfi térdemre tette kezét. De ő valóban szeretettel tette, és legalább olyan ártatlansággal mint én, vagyis tudatosan, és nem hátsó szándékkal. És ami legfontosabb, értem, magamért, nem mert akart volna bármit is. Na ezt hámozza ki valaki, mert szerintem képtelenség. (mert ugye a legjobb pszichológusunk nem mi magunk vagyunk-e magunknak:) …és még őrzök egy másikat is, emléket, ugyanitt, de azt nem árulom el. Különben sem titok. Na az, végképp nem titok.
(ja, és csinálni kellene az előző írásomhoz egy, ha nem is nagy, de legalábbis aprócska korrektúrát.)
A mai nap.
Szilágyi Ákos- Varró Dani- Kiss Judit Ágnes- Háy János
(azt hiszem semmit nem kell hozzátenni)
Még tegnap, vagy még tegnapelőttről:
„…ments meg uram a patás angyaltól” valahonnan a szöveg végéről Csányi Vilmos Juhász Ferenchez írt legalább annyira hosszú prózakölteményéből.
((azt hiszem Csányi Vilmost most szerettem meg, na nem az idézet, egészen sokkal mélyebbről, szeretet, arcok… (tehetném idézőjelbe, de minek) mert ugye a magam részéről mégiscsak a szárnyas angyalok:))
„királylány virágot lépik”-ezen a versen dolgozik Juhász, mondja Makk Károly, továbbá „megbicsaklik, mert az út rögös itt-ott, de kíséri mindannyiunk szeretete”
A sok fény. Mégis valami vitt lábain. Nem engedte, hogy fürdőzzek az emberekkel, azzal a sok csillogószemű, boldogemberrel, abban a fényben. Pedig igazán kíváncsi voltam arra a tűzijátékra, amit meg lehet enni. Volt is egyszer, hogy visszafordulok… s hogy a fény… most mégis féltem. Vonzott és taszított. Féltem együtt enni, lenni a sok híres emberrel. Pedig éreztem, visszamosolyognak, mint akkor.
Szeretem, mert az íróemberek rám mindig mosolyognak. Akár a munkásemberek az utcán. Férfiak. De nemcsak férfiak. Én kifejezetten szeretem amikor a férfiak és a nők rám mosolyognak. Van hogy visszaszól egy 16-20 éves pimaszul fiatal csávó (nem tudom, talán külföldiesebben kellene írnom, pl. tsávó vagy chávó), szóval hogy „milyen csinos vagy, de irigylem a párodat”, s hogy mosolyogtam, vissza „ráérsz”? vagy legutóbb, bocsánat hogy kimondom, de istenúgyse így volt, „leszopnál, na?” s mutatja zacskóját, hogy ezért. Fogalmam sincs persze mi lehet benne, de pontosan értem. És komolyan mondom, nem haragszom érte. Érzem, hogy csak játszik. S valóban, ha mosolygom, mindig visszamosolyognak. Na persze azt nem tudom, ha egy sikátorban ugye, mert az más eset. De azért igyekszem nem sikátorok felé tévedni. Este egyedül szigorúan csak szokott helyen. Pedig azt nem mondhatom, hogy olyan csinos lennék, inkább a szemem. Abban lehet valami, hogy ők is elmosolyodnak. Hát valahogy így vagyok a József utcán, nagyjából az emberekkel. Mert olyan is volt, hogy csakúgy minden nélkül, „Isten áldja”. Egyszer valami jósnő, hogy „magát valami nagy szerencse éri”, s tényleg ért. Éppen rögtön azt követően.
Csoda-e, hogy az átjáróknál az autók orrát szoktam nézni, nem a lámpákat, azok olyan megszokott egyhangúak, ezeknek legalább mindig más arcuk. Ez csak úgy eszembe jutott. Biztos az arcok.
Azt hiszem, kicsit megzavarodtak bennem a dolgok. Valamilyen ismeretlen játék. Kíváncsisággal tölt el, nem mondom, hogy kevés félelemmel. Igazából inkább az, nem tudtam, hogy minden játékra alkalmas vagyok. De azt szeretem, hogy semmit nem kötelesség végigjátszani. Hogy tulajdonképpen szabad vagyok. Hogy minden játék játék maradhat. És ettől máris múlik félelmem. És akkor még élvezem is. Hogy képes vagyok, tudok játszani. Mert ugye írni és játszani egyugyanaz. (az igaz, hogy írni sem mindent merek)
Istenem, ez nem lehet igaz, most veszem észre, ugyanaz a lila-rózsaszín gombocskák, azaz bojtok, akár a rajzon. Isten akarata ez is (különös hogy mostanában milyen egyhangúsággal, értem természetességgel írom le, isten, nem mintha magyarázni, de eddig mégiscsak röstelltem, legalábbis tartózkodtam így egyenesen), pedig mennyire hogy az ízlésesebb, esztétikusabb, nőiesebb színes virágosat szerettem volna, narancs és sárga virágokkal, olyan nagyszirmú virágok, az az igazi királykék alapon, szögletes. Sokáig néztem utána, visszamentem, igaz hogy a selyemsálért, de valójában mégis a táskáért, és persze hogy legelőre tette az árus, ott fenn magasra, hogy mindenki lássa, azt a táskát ugye, amit magam találtam ott a kacatok közt eldugva, aztán sunyin mosolygott rám, visszamosolyogtam, persze, zavaromban, de aztán ezt is megértettem. A mosolyát. Hogy rászedett. Pedig igazán olyan szép volt az a kék alapon narancsos virágszirmok. De ő ezt akarta. Fent. És mosolygott. Talán így akarta, a leckét, s gondoskodott, legyen mire emlékeznem. Hogy éppen mint a lila angyalszárnyas figura fülében. Éppen ilyen bojtokkal legyen táskám. Hogy azonosítson vele engem. És sikerült. Amitől tartok, mindig az leszek végül, nem ami szeretnék. És ez már örökké végigkísér. Cudarul játszik velem a sors, miközben azt hiszem én játszom vele. Szép kis trükk, meghiszem azt.
Szóval az történt, hiába húzom a zipzárját, nem megy, aztán mégis, hát nem elrontom-e. Mutatom, hogy mi, hirtelen néz rám, aztán mutat hátrébb mást. Nem igazán tetszenek amik, a nagyobbak már 2000, annyi azért mégse, csak azért maradok, hogy mondja, a kisebb 500. Végül kiderül, félreértem. De hát ez is a trükk része. Kihasználják, két fickó ugyanis, hogy nem megy egyértelműen a kommunikálás. Szóval nézegetem, nem az igazi, szabad terepet adnak igaz, pakolgathatok kedvemre, de aztán egészen iratok, miegymás alatt, kihúzom, egyenesen rátalálok a valódira. Tükröt kérek, próbálgatom úgy félóráig, általában ennyi idő legalább, de van hogy 2 óra, a választás. Egy táska esetében. Cipőről inkább nem beszélek. De szerencsére ez nagyon ritka. Na és a többiről már úgyis beszéltem. Szóval a kék alapon csodavirágokkal nem lehetett az enyém. Helyette az elszakadt zipzárost adta csak végül 500-ért, mert a többi mint kisütötte mind 2000. Pedig olyan igazán gyönyörű virágok voltak. Persze itthon kicseréltem, nem nagy ügy, varrógép, miegymás, kézzel, szóval lett új cipzár, de akkor is. Most aztán hordhatom ezt a kissé lazán giccsbe hajlót, szerencsére csak érinti, de nem öleli át egészen ezt a formát, mert ami mackónak is tetszik, s mint ahogy hozzátette, módjával tetszik, az ugye kategória alatt mégsem lehet.
(BNV-péntek, nőnap, Indiai pavilon)
Még annyit hogy azért hiányoltam a fiatalos kísérletező, új dizájn formatervezett bútorrészt, olyan igazán határokat feszegető mintákat, ahol a forma s nem a kényelem viszi a zászlót, hogy itt mindenütt tömegcucc, a kényelemért. Aztán mint megtudom, volt az is, csak ez évben már nem itt, hanem Műcsarnokban került bemutatásra…Gödör? Valahol a kettő között.
Néha annyira nevetséges vagyok, de igazán. Ezt most végképp nincs alkalom megmagyarázni. Majd legközelebb, egyszer.
Most akkor 11 vagy 12… Pontosan egy nappal kellett volna korábban. Hát ami igaz, késni szoktam, tény, nem ritkán, ugye amikor otthonról, kivéve ha nem otthonról, és minden épp úgy egyezik. Na de egy napot késni ugye már kicsit feltűnőbb. Szóval értem vagy:) jól értem. Mindenesetre nem tagadom, van némi hiányérzetem. Hogy kimaradt valami, ami hozzám hivatott volna tartozni. (azért hogy semmi se maradjon ki, volt egy alkalommal, hogy úgy tíz nappal korábban mentem például koncertet meghallgatni)
Csányi Vilmos azért meglepett. Próza-Vers ahogy keveredett… majdnem sírva fakadtam. Tud ez az ember valamit. Valóban ő írta mindet? Nem tudom, hihetek-e. Csányi író lenne? Értem nem tudósíró? Hogy nemcsak állatokkal? Egyedül nála tapsolt mindenki körülöttem szívből. Úgy értem, külső teremben. Belül azt nem tudom. Nem láttam. Azért Kenyeres is adta formáját, és ami igaz, Spiró sem hazudtolta meg magát.
Na még egy a mából, aztán úgyis kimarad a jegyzetfüzetem nagy része.
„gyerek iróniáján keresztül képes választ adni… a felnőtt finomkodó” igen. Azt hiszem pontosan értem. (Balázs Imre a 120 éve született Karácsony Benőről)
Még tulajdonképpen mackóról írtam volna, hogyan is vásárol könyvet, hogy ugye egyik oldalon öntörvényű koncepciója, a saját világ, de másikon hogy mennyire is bízik ízlésemben, általában megkérdi, hogy ez vagy az tetszik-e nekem, s hogy szeretem-e, aztán veszi meg. Különös hogy eddig erre így nem is gondoltam. Pedig igazán nem ismerhetek mindenkit, sőt, mennyire hogy keveset, de hogy akkor a benyomásom…
(szóval azt hiszem ezt a naplórészt mindenképp majd javítani)
Colát is csak „titokban” iszom, ahogy néha úgy esik (irodalom, kiállítás), hamburgert is, mert ugye ez sem illik. Szégyellem is amikor kérem. Azt hiszem, én valóban szeretek játszani (a közönséges játékokat is, de az más, ott ami jó, nem kell gondolkodni),
mert sosem tudni, mi lesz a játék Vége.
Sokszor előfordul, hogy igazán boldog vagyok, ugyanakkor érthetetlen szomorúság ül rajtam.
Tegnap ahogy a királyon vissza mackóval, P jön velem szembe, alig hiszem, nézem, valóban ő-e, nem tekint rám, szinte mintha félne. Hihetetlen, milyen kicsinek tűnik. Éppen ahogy B is azon a kiállításon egyszer nemrég. Ő nézett. Mindvégig figyelt. Amikor kimentem is, fel a lépcsőn, tekintetét éreztem. Nem tudtam sajnálni. Nem éreztem semmit. Láttam újra magamat pillanatra abban a fülledt szobában, az a sok hatalmas férfi. Milyen sokat tesz az idő az emberi arcokkal.
Egyszer lesz egy hatalmas kiállításom, és egy filmem. Egyetlenegyszer. Senki nem fog ismerni. Elvarázsolom a világot. Aki segít ebben, kezet, akár csak hitet nyújt, áldott élete lesz, örökreszóló boldogság költözik belé. S akik fájtak, fájdalommal szórták életem, sátáni erő viszi szomorúságba. Már most is látok egy-két arcot, akinek röviddel utána stúdiója, kiadója, élete tönkrement. Azt hiszem birtokomban valami megmagyarázhatatlan erő. Nem mondom hogy néha félek tőle. Félek, hogy mindez akaratomon kívül történik.
Azt nem tudom, halott leszek vagy még élő, de lesz valaki, aki halála pillanatában visszaadja az életem.
Köszönöm mindenkinek, aki erőt ad, aki vigyáz. S bár nem ígérhetem e szent erőre, hisz nem rendelkezem felette, sosem fogja megbánni. Nem gondoltam hogy szövegírás közben még könnyezni tudok. Azt hiszem, bocsánatot kellene kérnem. Az élet, a létezés örökké félelemmel tölt el.
Vannak azonban amik érthetetlenek számomra, például ma a Ráday utca 9-et kerestem, egy kiállítást ajánlott egyik tanfolyamtársam, hogy a barátja, ismerőse, és végigsétáltam a Ráday utcán. Természetesen nem találtam, de hosszasan megálltam a 25 szám alatt, mert éppen egy másik tanfolyamtársam szeretett volna a benti MOMÉ-s kiállításon szereplő tervekhez hasonlót csináltatni. Igazából szinte mindenhol hosszasan megálltam, mert közben kihasználva az alkalmat, saját kiállításunkhoz kerestem molinós anyagrögzítés mintát, hogy ebben némi ismeretet szerezzek.
Azért tanulunk, hogy legyen mit felejteni. Amikor kezünkbe vesszük a tollat, szabadok lehessünk. Eltűnik minden súly, sallang, ami addig egymásra épült. Eljuthassunk a nullára. Arra a pontra, amikor már semmi nem érvényes, azaz éppen hogy minden máshogy érvényes, mint annak előtte. Miközben minden érték ami addig, megmarad értéknek.
Becsey Zsuzsa, 1969, képző- és médiaművész, rajzfilmkészítő, író, könyvszerkesztő, tanár. Diplomáit a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika-, intermédia- és tanár szakán, majd az Iparművészeti Egyetem animáció szakán mint mesterfokozatú vizuális kommunikációs tervező, valamint az ELTE BTK mozgókép- és médiakultúra tanár- és szakirányú továbbképzési (szakképzettség irányultságú) szakán szerezte. Hallgatója volt különböző irodalmi műhelyeknek, szemináriumoknak, íróiskoláknak, úgy mint ELTE bölcsészkar magyar és esztétika szak, DOKK, JAK, Magyar Író Akadémia és mások. OKJ-s tanfolyamokon végzett tanulmányai: kiadványszerkesztő, angol nyelv, ECDL. Számos csoportos- és egyéni kiállításon szerepelt, néhány díj- (Barcsay, Magyar Narancs, Kortárs Múzeum) és alkotói ösztöndíjban részesült, egypár filmjét bemutatták, utóbbi időben könyveket ír és rajzol. Különböző művészeti műfajok jellemzőinek kutatásán, látszólag eltérő rétegek egymásra csúsztatásán, egymáshoz kapcsolódásán, illetve határaik egybemosásán, fellazításán, összefonódásán munkálkodik. Ösztönös alkotó, nem tartozik egyetlen csoporthoz sem. A sors magára hagyta, nem hordozza tenyerén. Munkáit jórészt saját erőből készíti és próbálja eljuttatni a néző- és olvasóközönségig. Támogatója, komoly terjesztője nincs.