2008. szeptember 30., kedd

"2-ös arc körbe-körbe" G-hez vers reményében

Szomorúan veszem tudomásul, igen, néha dicsekszem. Hogy utána legyen min szomorkodni… és aztán tovább, minden elölről. néha dicsekszem. szomorúan veszem...


Hajszálon múlik néha, hogy még vonal előtt tudjam tartani magam. aztán szerencsére eltűnik a vonal. Nem kell már tartanom magam.


úgy félek. úgy félek néha, hogyha kimondok mindent, nem szeretnek majd az emberek.

2008. szeptember 29., hétfő

végre valami vers

istenem, bárcsak valami jel... levegőt ír... találom a dokkon ezt a versem, van hogy amivel nem foglalkoztam rég, idegen, mintha nem is én, pedig nem rossz, tartalmában valami különös atmoszféra, mélység. jobb is hogy ilyen távlatból olvasom vissza. na és mégiscsak első, ami még nem kijelölve, láttamozva. talán ez is valami jel? csak szállna meg valami angyal. tehetném jó verssé. amit mindenki szeret majd. istenem, hogyan tudnám működő verssé tenni, hogy elvarázsolhassam vele a... (na jó, megelégednék néhány emberrel). a versíróversenyre csak jó verset szeretnék. szeretném leküzdeni azt ami rég, dokkon, hogy minden ami jön. hogy sok vers, amiben jó is rossz is. hogy csak jókat. talán akaratlanul is készítgettem testem erre a visszafogottságra. az sem volt véletlen, tüzetesen válogatgattam oda a verset. nem is tudom, talán volt egy arc előttem. hogy kinek válogatom. az én arcomban valaki másé. az ő szemével próbáltam nézni, amikor válogattam. talán mást, másokat is megérintett. de azért még nem vagyok biztos a dolgomban. talán közel vagyok hozzá. de az önbizalomhoz vers terén még igen sok pótolnivaló...

valami szerelem

jaj, csak szoknék le legalább kis időre a naplóról. igazán már szeretnék versekkel foglalkozni. napok óta ezzel kelek és fekszem, hogy mikor ülhetek már úgy, hogy a versek.
na persze este is Bergman. Liv Ulman, Őszi szonáta. hogy már megint nem véletlen, éppen a Nőnek lenni II cikket követően. sosem véletlen, éppen kivel azonosulok. mert itt is nem éppen arról van-e szó, mint esetemben. tiszta Bergman vagyok ebben a szövegemben. persze nem először látom, sőt, talán sokadszor, mint ahogy általában Bergman filmet. ha úgy adódik. mint most is, véletlen. mert mackó bekapcsolva hagyta a tévét, mint ahogy máskor is szokta. ilyenkor találkozom önmagammal a filmekben, interjúkban, hasonló. szóval küszködik anyjával, gyermeki daccal fordul anyja felé, anyja ellen, miközben örökké szerette, csodálta, testét, mozdulatait, lényét, hogy már megszólalni se tudott a fájdalomtól, remegéstől, rettegéstől, amikor pedig kérdezték. s bár mindvégig életében, gyerekként, kamaszként, úgy érezte anyja nem viszonozza szeretetét.
na és tegnap és a ma is hogy összefolyik. előttem az a nő a tanfolyamon ugyanazokban a ruhákban, szürkésbarna, az árnyalatok, blúz meg nadrág is, éppen amilyen színeket kevertem photoshopban tegnap este, és az előadónő éppen most írja táblára a példát, izeg-mozog, ezt is nem éppen akkor este írtam-e, ...lassan begolyózom, ha minden stimmel. már behunyt szemmel fogok járni utcán, mert nem mindennel-e összefüggésben ami csak körülvesz.
na persze élvezem, hogyne élvezném. egészen csodálattal vagyok szerelmes önmagamba. ezt húzzuk ki. ilyet normális ember, hát még író, ugye, aki mellesleg nem muszáj normális, mindegy, szögezzük le, ilyet nem ír le... mindegy.

2008. szeptember 27., szombat

Elúszik galamb

partot ér, párja keresi, nem találja.
Álmok, miket kerül valóság.
Én egyik parton, te másikon, ülünk, egymás kezét,
kezet mit neked nekem is más,
fogjuk. Hisszük, mert én sem lennék neked méltó pár.

2008. szeptember 26., péntek

A VISSZATÉRÉS


(2007 január 8, 16 óra)

Emberré lettem,
Közönséges emberi halandó.

(vége az álmoknak is?)

dokk-versek

KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT


(2007 január 8, 16: 15)

Köszönet az életért.
Köszönet az életért.
Köszönet az életért.
Köszönet az életért.

LEHET HOGY NINCS IS MÁR MONDANIVALÓM ????????????

(Új életért cserébe halál--------------------.

Lehet, hogy nincs már mondanivalóm.

(dokk-versek)

(arcok, mik rajtam változtak)

Anyu, megváltoztattad ugyan a világot, de kilöktél belőle. Kinevettél engem, anyu. És én szeretlek.

Mentsük meg magunkat, emberek, ne veszejtsük el.

-

Van hogy a rendszer felbomlik. Következtetés, az írás csak azokkal az elemekkel játszik, hagyja működni, melyek beleillenek a koncepcióba. A többi kimarad. Az írásnak tehát saját valósága van, automatikus szelekció. Ez a koncepció egy ponton már közelít a fikcióhoz. Az olvasó viszont beazonosít, értelmezéséhez szükségesek a konkrétumok, sémák. Az ember elsődlegesen sztereotípiákban gondolkodik. Logikája saját maga felé hajlik, mi több, szereti magát jól érezni. Kívülállók, vagy bent vagyunk a képben. Eszerint nevetünk, vagy azonosulunk, illetve nevetünk és azonosulunk, játék-e avagy szomorú a végeredmény. Jól esik kívül esni a ponton, a nevetés felszabadít, mi több, terjed. Ez a humor alapelve. Mindig azon tudunk nevetni, ami nem áll közel hozzánk. Családtagunkon nem szoktunk nevetni. Innen jutunk arra a következtetésre, hogy az írás tőlünk független, vehetjük, irodalom.

2008. szeptember 24., szerda

1esek

csak azt akartam mondani naplóm, szeretlek. még képes leszel és megjelensz nekem.

hiába írtam be. tenyérnyi magocskák3 nem enged. esetleg próbálkozni lehetne tenyérnyi magocskák1-el és 2-vel. hátha azok engedelmesebbek. de most békében hagyom őket.

0040..................

az van hogy tenyérnyi magocskák valami szent hely lett, nem merek beírni. (próbálkozni.) az is meglehet, kitaszít saját naplóm. lehet hogy már nem szeret. de az is meglehet, csak mély álomra szenderült. majd eljön az idő...

apámnak hangja van, de szervei nem működnek. ez is különös. még nem tudják mi a baj, de ő úgy érzi gyógyul. hogy már korog a gyomra. csoda-e, apámról van szó. 100 év múlva a sírból is kiszól. na de kinek... leszünk-e még akkor. a sepsiszentgyörgyi kórházban 5-6 fokos kórtermek, fűtés nélkül. nem csoda, ha egy amúgy is leállt szervezet ráadásként tüdőgyulladást kap. apám szerint az snapsz, semmi. értem én, a semmihez képest még az is valami. marosvásárhelyi kórterem jó. anyám szerint minden másképp. mármint hogy apámmal. de nem tudom megkérdezni.

2008. szeptember 23., kedd

a csöndnek is ára

apámat mentő vitte hétfőn reggel Marosvásárhelyre, úgy tűnik, holnap már beszélhetek vele. azért jó egy fiútestvér is kéznél.

mindent csak jegyezni

még mindig semmi. telefonok is halottak.

Pannon Tükör. nem megfeledkezni róla.

ma különösen nyugodt, kiegyensúlyozott voltam, más. az emberek is megjegyezték körülöttem. azt hiszem sikerült mindent kizárnom magamból, teljesen üres voltam, a pillanatnak éltem, és tettem dolgom.
talán az előadó, másik terem. nyílt, magas tér. közvetlen előttem akit hallgatok, nyugodt, ma különösen jó hatással rám ez a nyugodtság, visszafogottság, csend, mintha elveszne a térben, beleolvadtam vele a levegőbe, emberek arcába, testébe. mintha mindenki én lennék, mellettem, körülöttem, csak most én nélkül. mindenki más van. kéznél voltam bármilyen kérdésnél. én is kérdeztem, amikor kellett. nem volt gond mint máskor, nem kellett előre gondolkodnom, hogyan is, mikor is kérdezzek. minden olyan természetes volt. ritka az ilyen pillanat. és ez ugye hosszú pillanat, egész fél nap. volt aki kérdezte szünetben most hogyan hogy ilyen más, felszabadult, nem tudtam a választ, bár magam is csak érzékeltem, nem is kerestem. semmi okom nincs, hogy más legyek, mondom, de valóban, különös, hogy ma olyan más. talán jó érzés volt megszülni a tegnapi írást, ezt csak gondolom, bár nem merem visszaolvasni, nehogy ne tetsszen. félek megnézni is, milyen lesz. talán ez is abból az erőből. érzem a sugárzást, ma legyen az fiú vagy lány, végigsimítottam arcán, vállán. a legfiatalabb fiúnak közben szemébe is néztem, szeretet volt benne, és én is adtam, akaratlanul is ebből a sugárzásból, viszont, szeretetet. szeretem ennek a fiúnak nyugodtságát, 22 éves, de van valami különös benne. más mint a többi 22 éves. kortalan és nemtelen, miközben nagyonis hagyományosan gondolkodik a nőről és férfiról. alázat és tisztelet van benne, miközben maga a természetesség, az emberi, ügyetlenkedéseivel együtt. és ami hasonló, hogy mindenkit elfogad. szokatlan hogy egy fiúban legyen ilyen ártatlanság. persze okos is, ravasz, ezt az oldalát nem ismerem, csak látom. nem ismerem, mert nincs közöm. viszont korát meghazudtolóan eszes, és lezser. van valami tisztaság benne.
a fiúkkal különösen közvetlen, de a nőkkel is kiegyensúlyozott viszonyom.

hihetetlen segítőkészek voltak ma a nyomdában, illetve copy general, imádom hogy ott mindenki fiatal, és segítőkész, teljes szakmai pártfogásra, eligazításra számíthatok, bármikor fordulok felé. legyen az fiú, lány. ezúttal fiú.

szeretem, hogy itt a tanfolyamon mindenki olyan emberi. legyen az lelkész, aki már nem lelkész, azazhogy lelkében lelkész, és cigarettázik, és emberi, de emberi a nyomdász, a takarítónő, szőnyegtervező, gyermeknevelő, a munkakerülő, aki mindenhez ért, és mindenkin segít, hogy mindenki egyformán ember. talán az önismereti tréning tette ezt, hogy mindenki mindenkivel így, talán mindent csak én látok így, talán mindenkinek ez csak természetes, hogy így.

még reggelről...
sohasem folyamatosan, mindig csak egyik pillanatról a másikra öregszünk. legalábbis amikor már észrevesszük. hogy egyszercsak az ami rég, már nincs. hogy megváltoztunk. hogy az akkori vonások már nem ugyanazok, ez másnál világosodik meg először, aztán egyszercsak váratlanul magunk is... hogy hasonlítunk, megváltoztunk.

Csíksomlyó. valamikor 2000 körül, vagy régebb, vagy mégis innen, közelebb. beleköltöztem Szűzmária szemébe. tömegek álltak, órákba tellett míg sorra kerültünk, mackó emelt fel, hogy közelebb legyek a szoborhoz. kérni lehetett egy dolgot, ami beteljesül. én mivel nem tudtam választani, kettőt kértem. azt hiszem, most azon az úton haladok. az elsőn. a másodikat nem szabadott volna kérnem. féltem, mindig féltem, azóta is, amiatt hogy egyszerre kettőt mertem, hogy telhetetlen vagyok, elveszi tőlem az elsőt is. de azt hiszem, nagyon közel sikerült hozzá érnem, emlékszem teljes erőmmel szuggeráltam, hogy a fejébe költözzek. birtokolni akartam. beleolvadni fejébe. azt hiszem a szem. ekkor veszíthettem el a szemem. vagy éppenhogy egész lényem szemmé. egy óriás szem vagyok, aminek nincs teste. miközben élek egy másik életet, ami testből, szerelemből, kívánásból, hódításból, élni vágyásból.
kétségtelen. a hiányzó szem. hogy akkor történt.
pontosan éreztem, hogy belenézek a testébe. egészen beléköltözöm.

de a halszagú autó megijeszt. és hogy nincsenek szüleim, beszélt belőlem a gyermek. de ki volt ez a gyermek? hiszen nekem vannak szüleim, apám is anyám is akik örökké szeretettel halmoztak. nincsenek, csak jó és szép emlékeim. ha voltak is ami nem jó, azok is mind idővel csak megszépültek.
mik ezek a folyamatos jelek? nincs átok, hiszen semmi okot nem adtam, és semmi okot nem adott más sem. meg kell fejtenem az összefüggéseket. de most nem. nem akarok gondolkodni. majd fejtődik ha akar. tartani akarom ezt az üres állapotot. a semmiben, testetlenségben lenni.

minden ami írásaimban, megtörténik?... olykor volt, hogy megálmodtam dolgokat, amik megtörténtek. közvetlenül az álomot követően. egyszer apámról is megálmodtam, és amikor a telefonban mondta mi történt, vagy inkább én mondtam el neki, mi történt, akkor számolt be, hogy megtörtént.

Kántor Pétertől kellene kedvenc verset választanom. többbször jutott eszembe, ez is jelenthet valamit. de az időt sosem én választom meg. Tandorit is elsőnek választottam, és első lett. jaj most látom, de hiszen eltűnt tandori is. a semmi kéz. istenem miért tűnnek el az emberek. félek.

azt hiszem kezdeni kellene majd egy egészen különös naplót. csak tudnék magamhoz elérni. érkezni. azt hiszem a tenyérnyi magocska egy egészen új fejezete lenne. valami más. nem is magocska, nem tudom. egyszer eljön az idő. valami aminek folytatódni.

jaj, és ma el kellett volna menni felolvasni, Kolibri...dehát semmit nem választottam, nem jutottam magamig. talán már nem érdemes menni se. úgyis késnék. sokat késnék.

2008. szeptember 22., hétfő

csendek, percek

két napja semmi hír. csak az üresség. egy fiatalos, állandóan ugrabugráló, sosem megnyugodó test amikor néma. csak ne kapkodás. történjen valami. mert sosem gondoljuk komolyan, hogy velünk is megeshet.

2008. szeptember 20., szombat

ma reggel

Könyvünk kiadása. Kompatibilitás problémák: vagy a megálmodott, kikísérletezett papír nincs, vagy a nyomda dolgozik más méretben. Végül előbb-utóbb összejön, talán még ebben az évben kiadatik.


Kiadványszerkesztő tanfolyam, egyre szigorúbb szabályok, vizsgák, akárha egyetem. Teljes nyomdaipari ismeret, könyv-, kiadványfeldolgozás.


Ma reggel 10 óra, Kőrösi Zoltán, litera új főszerkesztője ugyanarról a felnőttéválásról beszél, cél, mint én a tegnapi beírásomban, ami bennem zajlott. Azt hiszem, összenőttem, együttgondolkodom a literával. Szeretem a literát, a dokkot, a centrifugát, versíróverseny, tollinga, JAK…akik az utóbbi időkben mind adtak nekem. A dokk szült meg, a litera tett felnőtté, a centrifuga elfogadott gyermekként, nőként, élőként, halottként, a versíróverseny vigyázott rám, táplált. Több mint szeretet ez, szerelem. És akkor még ott a JAK, a rejtély, Íróakadémia maga színesség, gazdagság, önzetlenség, ELTE sokszínűség, titokzatosság, érzékenység, tollinga aki kiemelt, s mind kik önbizalmat adtak, … valahol apacuka, figyel, nem tudni mi takar.

„lélek test utáni vágyódása”…teremtésből, bűnből…”szívünk jézuskája”…”valós tárgyakból adódó igazság más”…”isten nem a teremtés, hanem a cselekvés”… „egy vonalat hagyott, amire hasonlít az én” (elejtett magok Borbély Szilárdból-ugyanez a reggel)

s hogy Németh Gábor írni szeretne... (még a 16.-i estből)

tenyérnyi magocskák3ból, újrapróba

Jó reggelt naplóm! Nem tudom, örülsz-e nekem. Sok idő telt el, változtunk, változtam. Csak egyvalami nem változott, hogy én és te maradtunk. Megmaradtunk.

2008. szeptember 19., péntek

A38 szeptember5, Joe McPhee Quartet (USA)

Kaponya E. Zsolt: A JAZZ örök és leírhatatlan... című írása az ICA-n (Irodalmi Centrifuga) olvasható.



























"Barátnők"-Cseresznyésklub Márton Lászlóval, 2008 szeptember 16








tenyérnyi magocskák3ból, hiábapróba

Szemszög kérdés, avagy többszemszög


Kissé zavart vagyok, távol magamtól, arcomtól. Pedig tapintani lenne jó, letapogatni, pórusaiban érezni. Hogy lehet-e teljes emberként (értem birtoklással) létezni ezzel a távolságtartással. Ahhoz hogy képek is, megszoktam már a képeket, csoda-e, szét kell szórnom magam. Nem tudom, ez mennyire segít a dolgok kézbentartásában. Hogy vagyok valahol én, vagyunk ketten, és valahol mi, többen. Azt hiszem, egy egészen új élet. Felnőtt lettem. Ez a nyár különös nyár volt, a legkülönösebb, ami velem. Kijózanított.

(na és vissza kell szoknom, hogy nem lehet javítani)


Azért még mindig érzem néha, hogy az írás árulás is. Vallomás. Nekem, nekünk, neked. Mostanában van, többször, hogy ezt érzem, vagy éppen hogy nem érzem. Magammal, másokkal. A gyermek, az ördög, a szent és a nő. Éberség, lelkiismeret.


Ha valóban jó ember lennék, hazautaznék, apám mellett lennék. Reanimálóban három nem működő szervét próbálják menteni. Megmérgezte egy halkonzerv, és három hétig nem ment orvoshoz, míg már nem tudott felkelni. De valóban a halkonzerv-e vagy a műtét maradványa. Vak-bél. Addig, míg csupán szemünk vak, egészségesek vagyunk. Hiszen birtoklunk egy világot. De amikor a belek, a hús-vér sorvad el, nincs esély.

Mentség-e gyermeknek lenni.


Engedd meg naplóm, betegyem ezt, ő úgysem…


„Előre siratni,

Akit később is lehetne.

Meghalni azelőtt,

Hogy muszáj lenne.”


„Mi leszel ha nagy leszel?

Kérdezték úgy 13 körül.

Nem is tudom, talán modern költő.

Aha… ezt még gondold meg.

És elküldtek pályaválasztási tanácsadásra.

De ott nem választottak nekem pályát.

Azt mondták bármi lehetek.

A szüleim azonban konkrétabbat akartak.

Meggondoltam magam –s örvendtek.

Inkább posztmodern költő leszek!”


(K.E. Zsolt, 2008 szept)


Vannak dolgok, amiben már nem tudunk segíteni.

2008. szeptember 14., vasárnap

jajj, s hogy ennek is lőttek:nyúl!

na jó, tisztázzuk, csányi egy kicsit rászedett… egy kicsit persze, merthát ugye a babonák napja, ráadásul csütörtök, persze, de azért mégis ugye… mentségem hogy közben jól elkalandoztam, s így ahogy keverte a saját szöveget, nem-e összebogozódott a juhászéval. na mindegy, legalább van akit rászedni, nemigaz? aztán úgyis, nem-e jobb így, mintha sose jöttem volna rá. mert ugye időnként becseng a fülembe ez az. és hát vannak azért megvilágosodások. de ezt az összemosást csányinak sose bocsátom meg. gondolhattam volna, úgy csillog az a huncut szeme…örökké úgy pislog, én meg csak persze mindent elhiszek. nem-e mackónál is mindig utólag jövök rá, hogy rászed. most aztán járhatok utána a pacsirtának is, ugye, szeretet, arcok, mindegy. s hogy mi tőle. a rózsaszín nyúlnak annyi. le se mossa már magáról a rózsaszínt. most már aztán végleg nem.


Ma büntetésből nem írok le egyetlen nagy betűt se! és csányit ezentúl örökké kisbetűvel!


most jut eszembe! mégis túljárok az eszén… de hiszen felvettem, éppen akkor nálam volt a kiskészülékem. úgyhogy csányinak annyi. most a lepel ugyanis szépen felfedődik. hiszen vissza tudom hallgatni. melyik részben, hol voltak a félrehallások. a kisördög azért mindig segítségemre… már nem is haragszom annyira. így hogy egyetlen részlet sem maradhat megfejtetlenül. még az is kiderülhet, csupán saját fényemtől voltam elájulva. azért ennyire gonosz ne legyek. talán mégis megbocsáthatok csányinak. és még az is kiderülhet, ő se hazudtolta meg magát. merthogy mégiscsak túlnyomóan ott volt a tudós hang. az ember mellett, vigyázatosan, kellő távolságtartással (de ez most elhagyható), becsomagolva.

?

tejjel áztatva


nem vagyok már szerelmes hiába

inkább emelt fejjel járok a világba

nem akarok már nagydolgot

akárki legyen mit gondol


nem vagyok már szerelmes hiába

s ha mégis az eleve kizárva

jobban szeretem a békét

nyugodj kedvesem ...


gyere el velem inkább te is

jókat eszünk ma is holnap is

megfogjuk a malac farkát

letoljuk a világ mázát


délutánra már jól elfáradunk

lepihenünk a közeli erdőben

mosakszunk szemerkélő esőben

s így megyünk haza vizenyősen


estefelé újrakezdjük az egészet

szaladunk versenyt az idővel

elkapjuk a kecske lábát

tejjel áztatjuk Európát


estére már a nap is elmegy

sebaj holnap kezdhetjük napestig

s a tehén farkát is megfogjuk

hogy a világot is tejben úsztassuk


éjszaka írom a verset naplómba

hogy a napból megmaradjon valami otthonra

malac kecske tehén már alszik

s ki tudja tán veled is a Hold fekszik


nem vagyok már szerelmes hiába

belefáradtam ebbe a világba


(::)


szeretlek. csak ezt akartam mondani.

különben süt a nap, kirándulni megyek.





napsütéstől – félhomályig


nem akarok mást csak Veled
de ezt még te sem tudod
elintézni

így mennek a napok





nem akarom tudni


homokba fénybe esőbe
árnyékba
fúrom fejem
csak hogy ne
tudjam
Elmentél.




(rókatánc)

tudom hogy csak játszol
mondhatnám azt is tisztában vagyok vele
így talán könnyebb is elviselni

(hogy tisztában vagyok vele)

csupán azon mélázgatok itt ezen a fényes délelőttön
hogy már talán sosem mondhatom
eljön még egyszer az én időm

Az a bizonyos lovacska eset


A minap esett meg velem,

nem is olyan rég: kérdezte tőlem valaki

kedvesen, bár hevesen

nagy lelkesülten, s egyben

reménykedve is:

- Te Nyuszi vagy? Tényleg?

Rajzolj nekem egy lovat!

S már sok idő nem is rá, nyújtva papírt ceruzát.

Mit tehetek hát, ocsúdva e tényre meglepve,

s mint, aki sarokba szorult. Menekvés nincs.

Hááát… megpróbálhatom – nyújtva hosszúra, s némi szünet után

bizonytalanul bátorodva,

(inkább csak magamat bátorítván)

bár lovat nem szoktam rajzolni.

S kissé kelletlen ám kíváncsin

veszem elő tudásom,

- nem akadémikuskodásom,

hogy életre keltsem.

Próbálok jelképet ragadni, mozdulatot a kecsességgel,

s mindazt, mi nekem kedves,

a lovacskában. Nem szokványosan, s nem, ahogyan

mindennap látjuk.

Hát így való próbálkozóban,

mit nem hoz a jelen,

s a kérdező is jelen vonalam követve:

Bár így nem szoktam

mondtam volna,

szemérmesen,

de ő olyan őszintén várta.

Így hát hamarosan feladtam

bénulva törve bele tollam,

mondván, hogy nem tudok

lovat rajzolni. Érezve testemben

s a vonalakon át,

ő most valóságos lovat vár,

s nem a lovacskát.

S hogyan magyarázzam hát:

Hogy ez az én Álomlovacskám…


(2003 08 21)

Akarom nem akarom

Igen igen, kétségtelen, vannak bűnös gondolataim. De hát a bűnösség is, amikor a játék része, s akkor még csak nem is írás, mert az már csak a leképezése, nem-e egy pillanatban áthajlik ártatlanságba. Mert ugye itt is nem arról van-e szó, hogy a kíváncsiság. Hát persze hogy megijedtem amikor egyszer, igazán egyetlenegyszer voltam konkrét, pontosabban félreérthetetlen helyzetbe. Azaz nem tudtam kezelni, s úgy tettem, mintha meg se. Mintha valóban csupán véletlen akkor ott. Hogy senkinek kellemetlen. Azok a dolgok, amiket nem akarom, hogy megtörténjenek, úgy is kezelem, mint amelyek nem történtek meg. Mint ahogy valóban nem is történtek meg.


Hogy első kötet az, ami meghatározó. Igaz. Talán igen, az is lesz. De most mentségem, hogy első közös. Szerkesztő, „illusztrátori” posztban...


Becsey Zsuzsa. Valahogy már megtanulhatnám, így illik bemutatkozni. Mert néha igaz, hogy képes vagyok normálisan kezelni a dolgokat, de amikor egyedül, valahogy kevésbé van bátorságom. Azt hiszem ahhoz hogy normális legyek, értem normáknak megfeleljek, szóval hogy ne annyira feltűnően lógjak ki, valakinek mindig a hátamban kell lenni. De legalábbis közvetlen közelemben. Ez is egyike a szomorú következtetéseimnek. Mert ugye az hogy játék, is csak máz. Hogy maradjon valami amibe kapaszkodni. De hát ez is több a semminél, sőt. Egész sok energiával tölthet fel. (Bocsánat, felszínt akartam írni, mert ugye a máz egészen más. A játék sose hamis. És mindig csak a legkomolyabb értelemben.)

Hülyeség. Pontosan mikor egyedül, olykor éppen akkor a legnormálisabb. Mindegy, ezt túl nehéz kifejteni. Vagy inkább csak most unalmas. És különben is már mondták mások, hogy amikor társaságban, egészen más, szóval hogy normális vagyok, nem mint írásban.


Ezt már régebben szerettem volna, hát most legyen az akarom nem akarom dolgoknál.


Szóval, egyetlenegyszer szerettem, s igen különös emlékként hordozom, amikor egy férfi, író-költő akit különösen kedvelek, azt hiszem mert ő is olyan „gyerek”, igaz, nem tudja magáról, legalábbis nem szereti magát így (pedig olyan szeretetreméltó), nos amikor ez a férfi térdemre tette kezét. De ő valóban szeretettel tette, és legalább olyan ártatlansággal mint én, vagyis tudatosan, és nem hátsó szándékkal. És ami legfontosabb, értem, magamért, nem mert akart volna bármit is. Na ezt hámozza ki valaki, mert szerintem képtelenség. (mert ugye a legjobb pszichológusunk nem mi magunk vagyunk-e magunknak:) …és még őrzök egy másikat is, emléket, ugyanitt, de azt nem árulom el. Különben sem titok. Na az, végképp nem titok.


(ja, és csinálni kellene az előző írásomhoz egy, ha nem is nagy, de legalábbis aprócska korrektúrát.)

Írni és játszani




















A mai nap.

Szilágyi Ákos- Varró Dani- Kiss Judit Ágnes- Háy János

(azt hiszem semmit nem kell hozzátenni)


Még tegnap, vagy még tegnapelőttről:

„…ments meg uram a patás angyaltól” valahonnan a szöveg végéről Csányi Vilmos Juhász Ferenchez írt legalább annyira hosszú prózakölteményéből.

((azt hiszem Csányi Vilmost most szerettem meg, na nem az idézet, egészen sokkal mélyebbről, szeretet, arcok… (tehetném idézőjelbe, de minek) mert ugye a magam részéről mégiscsak a szárnyas angyalok:))


„királylány virágot lépik”-ezen a versen dolgozik Juhász, mondja Makk Károly, továbbá „megbicsaklik, mert az út rögös itt-ott, de kíséri mindannyiunk szeretete”


A sok fény. Mégis valami vitt lábain. Nem engedte, hogy fürdőzzek az emberekkel, azzal a sok csillogószemű, boldogemberrel, abban a fényben. Pedig igazán kíváncsi voltam arra a tűzijátékra, amit meg lehet enni. Volt is egyszer, hogy visszafordulok… s hogy a fény… most mégis féltem. Vonzott és taszított. Féltem együtt enni, lenni a sok híres emberrel. Pedig éreztem, visszamosolyognak, mint akkor.


Szeretem, mert az íróemberek rám mindig mosolyognak. Akár a munkásemberek az utcán. Férfiak. De nemcsak férfiak. Én kifejezetten szeretem amikor a férfiak és a nők rám mosolyognak. Van hogy visszaszól egy 16-20 éves pimaszul fiatal csávó (nem tudom, talán külföldiesebben kellene írnom, pl. tsávó vagy chávó), szóval hogy „milyen csinos vagy, de irigylem a párodat”, s hogy mosolyogtam, vissza „ráérsz”? vagy legutóbb, bocsánat hogy kimondom, de istenúgyse így volt, „leszopnál, na?” s mutatja zacskóját, hogy ezért. Fogalmam sincs persze mi lehet benne, de pontosan értem. És komolyan mondom, nem haragszom érte. Érzem, hogy csak játszik. S valóban, ha mosolygom, mindig visszamosolyognak. Na persze azt nem tudom, ha egy sikátorban ugye, mert az más eset. De azért igyekszem nem sikátorok felé tévedni. Este egyedül szigorúan csak szokott helyen. Pedig azt nem mondhatom, hogy olyan csinos lennék, inkább a szemem. Abban lehet valami, hogy ők is elmosolyodnak. Hát valahogy így vagyok a József utcán, nagyjából az emberekkel. Mert olyan is volt, hogy csakúgy minden nélkül, „Isten áldja”. Egyszer valami jósnő, hogy „magát valami nagy szerencse éri”, s tényleg ért. Éppen rögtön azt követően.


Csoda-e, hogy az átjáróknál az autók orrát szoktam nézni, nem a lámpákat, azok olyan megszokott egyhangúak, ezeknek legalább mindig más arcuk. Ez csak úgy eszembe jutott. Biztos az arcok.


Azt hiszem, kicsit megzavarodtak bennem a dolgok. Valamilyen ismeretlen játék. Kíváncsisággal tölt el, nem mondom, hogy kevés félelemmel. Igazából inkább az, nem tudtam, hogy minden játékra alkalmas vagyok. De azt szeretem, hogy semmit nem kötelesség végigjátszani. Hogy tulajdonképpen szabad vagyok. Hogy minden játék játék maradhat. És ettől máris múlik félelmem. És akkor még élvezem is. Hogy képes vagyok, tudok játszani. Mert ugye írni és játszani egyugyanaz. (az igaz, hogy írni sem mindent merek)



Istenem, ez nem lehet igaz, most veszem észre, ugyanaz a lila-rózsaszín gombocskák, azaz bojtok, akár a rajzon. Isten akarata ez is (különös hogy mostanában milyen egyhangúsággal, értem természetességgel írom le, isten, nem mintha magyarázni, de eddig mégiscsak röstelltem, legalábbis tartózkodtam így egyenesen), pedig mennyire hogy az ízlésesebb, esztétikusabb, nőiesebb színes virágosat szerettem volna, narancs és sárga virágokkal, olyan nagyszirmú virágok, az az igazi királykék alapon, szögletes. Sokáig néztem utána, visszamentem, igaz hogy a selyemsálért, de valójában mégis a táskáért, és persze hogy legelőre tette az árus, ott fenn magasra, hogy mindenki lássa, azt a táskát ugye, amit magam találtam ott a kacatok közt eldugva, aztán sunyin mosolygott rám, visszamosolyogtam, persze, zavaromban, de aztán ezt is megértettem. A mosolyát. Hogy rászedett. Pedig igazán olyan szép volt az a kék alapon narancsos virágszirmok. De ő ezt akarta. Fent. És mosolygott. Talán így akarta, a leckét, s gondoskodott, legyen mire emlékeznem. Hogy éppen mint a lila angyalszárnyas figura fülében. Éppen ilyen bojtokkal legyen táskám. Hogy azonosítson vele engem. És sikerült. Amitől tartok, mindig az leszek végül, nem ami szeretnék. És ez már örökké végigkísér. Cudarul játszik velem a sors, miközben azt hiszem én játszom vele. Szép kis trükk, meghiszem azt.

Szóval az történt, hiába húzom a zipzárját, nem megy, aztán mégis, hát nem elrontom-e. Mutatom, hogy mi, hirtelen néz rám, aztán mutat hátrébb mást. Nem igazán tetszenek amik, a nagyobbak már 2000, annyi azért mégse, csak azért maradok, hogy mondja, a kisebb 500. Végül kiderül, félreértem. De hát ez is a trükk része. Kihasználják, két fickó ugyanis, hogy nem megy egyértelműen a kommunikálás. Szóval nézegetem, nem az igazi, szabad terepet adnak igaz, pakolgathatok kedvemre, de aztán egészen iratok, miegymás alatt, kihúzom, egyenesen rátalálok a valódira. Tükröt kérek, próbálgatom úgy félóráig, általában ennyi idő legalább, de van hogy 2 óra, a választás. Egy táska esetében. Cipőről inkább nem beszélek. De szerencsére ez nagyon ritka. Na és a többiről már úgyis beszéltem. Szóval a kék alapon csodavirágokkal nem lehetett az enyém. Helyette az elszakadt zipzárost adta csak végül 500-ért, mert a többi mint kisütötte mind 2000. Pedig olyan igazán gyönyörű virágok voltak. Persze itthon kicseréltem, nem nagy ügy, varrógép, miegymás, kézzel, szóval lett új cipzár, de akkor is. Most aztán hordhatom ezt a kissé lazán giccsbe hajlót, szerencsére csak érinti, de nem öleli át egészen ezt a formát, mert ami mackónak is tetszik, s mint ahogy hozzátette, módjával tetszik, az ugye kategória alatt mégsem lehet.

(BNV-péntek, nőnap, Indiai pavilon)


Még annyit hogy azért hiányoltam a fiatalos kísérletező, új dizájn formatervezett bútorrészt, olyan igazán határokat feszegető mintákat, ahol a forma s nem a kényelem viszi a zászlót, hogy itt mindenütt tömegcucc, a kényelemért. Aztán mint megtudom, volt az is, csak ez évben már nem itt, hanem Műcsarnokban került bemutatásra…Gödör? Valahol a kettő között.


Néha annyira nevetséges vagyok, de igazán. Ezt most végképp nincs alkalom megmagyarázni. Majd legközelebb, egyszer.


Most akkor 11 vagy 12… Pontosan egy nappal kellett volna korábban. Hát ami igaz, késni szoktam, tény, nem ritkán, ugye amikor otthonról, kivéve ha nem otthonról, és minden épp úgy egyezik. Na de egy napot késni ugye már kicsit feltűnőbb. Szóval értem vagy:) jól értem. Mindenesetre nem tagadom, van némi hiányérzetem. Hogy kimaradt valami, ami hozzám hivatott volna tartozni. (azért hogy semmi se maradjon ki, volt egy alkalommal, hogy úgy tíz nappal korábban mentem például koncertet meghallgatni)


Csányi Vilmos azért meglepett. Próza-Vers ahogy keveredett… majdnem sírva fakadtam. Tud ez az ember valamit. Valóban ő írta mindet? Nem tudom, hihetek-e. Csányi író lenne? Értem nem tudósíró? Hogy nemcsak állatokkal? Egyedül nála tapsolt mindenki körülöttem szívből. Úgy értem, külső teremben. Belül azt nem tudom. Nem láttam. Azért Kenyeres is adta formáját, és ami igaz, Spiró sem hazudtolta meg magát.


Na még egy a mából, aztán úgyis kimarad a jegyzetfüzetem nagy része.

„gyerek iróniáján keresztül képes választ adni… a felnőtt finomkodó” igen. Azt hiszem pontosan értem. (Balázs Imre a 120 éve született Karácsony Benőről)


Még tulajdonképpen mackóról írtam volna, hogyan is vásárol könyvet, hogy ugye egyik oldalon öntörvényű koncepciója, a saját világ, de másikon hogy mennyire is bízik ízlésemben, általában megkérdi, hogy ez vagy az tetszik-e nekem, s hogy szeretem-e, aztán veszi meg. Különös hogy eddig erre így nem is gondoltam. Pedig igazán nem ismerhetek mindenkit, sőt, mennyire hogy keveset, de hogy akkor a benyomásom…


(szóval azt hiszem ezt a naplórészt mindenképp majd javítani)


Colát is csak „titokban” iszom, ahogy néha úgy esik (irodalom, kiállítás), hamburgert is, mert ugye ez sem illik. Szégyellem is amikor kérem. Azt hiszem, én valóban szeretek játszani (a közönséges játékokat is, de az más, ott ami jó, nem kell gondolkodni),

mert sosem tudni, mi lesz a játék Vége.



2008. szeptember 11., csütörtök

amikor boldog

Sokszor előfordul, hogy igazán boldog vagyok, ugyanakkor érthetetlen szomorúság ül rajtam.


Tegnap ahogy a királyon vissza mackóval, P jön velem szembe, alig hiszem, nézem, valóban ő-e, nem tekint rám, szinte mintha félne. Hihetetlen, milyen kicsinek tűnik. Éppen ahogy B is azon a kiállításon egyszer nemrég. Ő nézett. Mindvégig figyelt. Amikor kimentem is, fel a lépcsőn, tekintetét éreztem. Nem tudtam sajnálni. Nem éreztem semmit. Láttam újra magamat pillanatra abban a fülledt szobában, az a sok hatalmas férfi. Milyen sokat tesz az idő az emberi arcokkal.


Egyszer lesz egy hatalmas kiállításom, és egy filmem. Egyetlenegyszer. Senki nem fog ismerni. Elvarázsolom a világot. Aki segít ebben, kezet, akár csak hitet nyújt, áldott élete lesz, örökreszóló boldogság költözik belé. S akik fájtak, fájdalommal szórták életem, sátáni erő viszi szomorúságba. Már most is látok egy-két arcot, akinek röviddel utána stúdiója, kiadója, élete tönkrement. Azt hiszem birtokomban valami megmagyarázhatatlan erő. Nem mondom hogy néha félek tőle. Félek, hogy mindez akaratomon kívül történik.


Azt nem tudom, halott leszek vagy még élő, de lesz valaki, aki halála pillanatában visszaadja az életem.


Köszönöm mindenkinek, aki erőt ad, aki vigyáz. S bár nem ígérhetem e szent erőre, hisz nem rendelkezem felette, sosem fogja megbánni. Nem gondoltam hogy szövegírás közben még könnyezni tudok. Azt hiszem, bocsánatot kellene kérnem. Az élet, a létezés örökké félelemmel tölt el.


Vannak azonban amik érthetetlenek számomra, például ma a Ráday utca 9-et kerestem, egy kiállítást ajánlott egyik tanfolyamtársam, hogy a barátja, ismerőse, és végigsétáltam a Ráday utcán. Természetesen nem találtam, de hosszasan megálltam a 25 szám alatt, mert éppen egy másik tanfolyamtársam szeretett volna a benti MOMÉ-s kiállításon szereplő tervekhez hasonlót csináltatni. Igazából szinte mindenhol hosszasan megálltam, mert közben kihasználva az alkalmat, saját kiállításunkhoz kerestem molinós anyagrögzítés mintát, hogy ebben némi ismeretet szerezzek.

2008. szeptember 10., szerda

Ízek nélkül is...

Kávé diós-mézes krémtúróval,

csak a valódi ízek maradtak, amiket
valóságban is kitapinthatok.
Álom, ábrándok… az ízek
anélkül is elérnek, hogy rájuk
figyelnék. Mozdulataim
automatikusak: kanál-anyag, íz a kávéval.

Mindenfélét kitalálok. Például répát
pucolok főzeléknek, hogy ne kelljen
addig se rád gondolni, hogy közben
Veled. Hazudok magamnak egy világot,
hogy élni tudjak, legyen valami.

Hit? Alázat?
Hódolatom mely feléd,
hitemmel lassan kialszik.
Mit is akarhatnék még?

Nyomaimban elhalkul szárnycsapás,

monoton ver géphang, nincs élőhang.

Elveszítem múltam, nem ébredek fel.