2008. augusztus 23., szombat

Rózsaszín nyúl ügye, Kőrössi P. Józseffel való levelezéseim, folytatás

2008.08.09.-i válaszlevelem az itt régebben jegyzett Kőrössi P. József 2008.07.22.-i levelére

Kedves József,
>
> a valóság olykor érthetetlen, hihetetlen. A blogomon részletesen foglalkoztam ezzel a problémával, amiket írsz, túl hosszú lenne így levélben. Ezt az időszakot, melyben a Rózsaszín nyúlmesék íródtak (13 éve), sajnos csak ezzel a nyelvvel lehetett feldolgozni. Automatikus volt, nem kellett agyalnom rajta. Nem is voltam olyan helyzetben, hogy megtehessem. Szükség, létszükséglet volt akkoriban az írás. A nyelv ír engem, nem én írom őt, mondanám magam is. De már sokan elmondták előttem. Meghatározott időszakok meghatározott, sajátos nyelvvel. Van, akinek sikerül ezzel a nyelvvel azonosulni, sőt akad, akinek kifejezetten ez a nyelv a hiteles, van akinek modoros. Azonban ha rólam, a szövegek maguktól indulnak, önműködőek, akár a kezem alatt a vonal, mikor rajzolok. Sajnálom, hogy nem lehettünk partnerek ebben a könyvkiadásban. S ahogy elnézem, a jövőben sincs erre kilátás. Ma még szokatlanabb nyelven írok ugyanis, azzal is csak kiábrándítanálak.
>
> Elismerem, nem vagyok egy szokványos, könnyen érthető. Mindigis szerettem valami mást, máshogyan csinálni, mint elődeim, esetleg ha olykor kiderült is, ugyanazt, ebből is látható, az út melyen mozgok mennyire nem tudatos, azonban vannak lelkek kik a föld túloldalán is képesek találkozni. De ennek is megvannak a sajátos, összetéveszthetetlen jegyei, maga az út, ami kinek-kinek sajátja.
Azonban elsősorban nem ez ami rám jellemző, bármihez is nyúlok. Nos itt, ezeket magam részéről inkább kiváltságnak érzem, semmint hibának, természetesen fejleszteni, fejlődni igen. De ezt is az idő hozza az alkotónak, mint ahogy az alkotásnak magának is megvannak a sajátos időszakai. Ez korántsem jelenti, hogy az egyik rosszabb, a másik meg jobb. Más. A kiadott művek nyomán adott írók esetében pontosan végigkövethetőek ezek a változások. Ahogy esetemben pl. a képzőművészet vonalán. Mindezzel együtt sem kívánhatom, hogy mélyebben elmerülj „írói”, és egyúttal azt működtető személyes mozgásteremben. Azonban visszamenőleg, a 18 év távlatából is igazol engem a nyelv, amiben születtek és születnek írásaim. Hiszek magamban, bármilyen különös, egyébként nem lenne értelme annak, amit csinálok. Legyen az időhasználat, vagy egyéb nem szokványos karakterek. És itt akkor, ha éppen a nyulacska mesék, akkor azok beszélnek.
Csoda-e, hogy honnan hová érkeztem, a gyerekkor makulátlansága, ami onnan, és már itt, a felnőtté, ezen hozott jegyek tükrében mindaz, amivel magamnak egyedül kellett megküzdenem, és amit itt kaptam. Hogy múlt, és jelen… Neked magyarázzam?
Én hontalan vagyok, vagy éppen hogy többfelé szakadt, egyúttal mindenhová tartozó, ez is nézőpont kérdése. Minél tovább, annál inkább érzem így. Ahogy az időhasználat is visszatükrözi írásaimból. Hogy összemosódott múlt? Jelen? Álom? Valóság? Csoda-e? Sosem húzom meg a pontos határokat, mint ahogy lehetetlen is.
Azonban ezek is itt csupán saját nézőpontomból. Mindezt természetesen ilyen terjedelemben nem tudom kifejteni. Talán ha látnék esélyt, megérné. De ha kell, megteszem másutt. Pontosan tudom, ugyanis, hová tartok. Még akkor is, ha látszólag elveszek benne. Ez csupán a technika. Legalábbis innen visszanézve.
Legyünk ugye objektívek magunkkal szemben. Hogy tudatlan? Tudatos? Nem gondolkodom rajta. Az a feladatom, hogy írjak. Döntsék el mások, mint ahogy te magad is döntöttél. Hogy felelősséggel-e? Azt is döntsék el mások. Az idő… Hogy halálunk után? …vagy még innen. Lehet hogy téged igazol, lehet hogy engem. Az írás egy ilyen játék, sosem lehet biztosra menni.
>
> „Azért dolgozz, sőt! Dolgozz sokat!” ha felőled nézem, szinte reménytelenül fulladnak a semmibe. Kár szépíteni. Mi sosem fogunk együttműködni, s ezt te pontosan tudtad, mint ahogy most már magam is.
>
> Hogy ez csak most derült ki? sem az én hibám.
> Az a szitanyomat sem került vissza sosem hozzám, amit annakidején lefotózni kértél. Pedig sokáig reméltem, hiszen ígérted.
>
> Azonban ha tőlem is elfogadsz egy (személyes) tanácsot: Csak értékes, hiteles, egyedi mesekönyvet (egyedi rajzokkal) adj ki, különben lehúzza kiadói ázsiódat. Néztem egyet kettőt ezekből, a szokványos, tucatszerű kifejezés már szinte dicsérő. Azonban csodák nálad is vannak, és lesznek. Ezekből úgy nézem, kimaradok.
>
> Üdv mindenjókkal,
>
> Becsey Zsuzsa.

2008.08.15.-i válasz:

Szia Zsuzsa! Nincs mit mondanom ehhez, nap mint nap kapok hasonló, önművek mellett szóló, önigazoló érvelést. Csak drukkolhatok, legyen neked igazad. Jó lenne mégis tudnod - már bocsánat, kemény leszek, akár még használhatok is vele - nincs semmi új abban, amit csinálsz:- : modoros, céltalan, a harmadik mondat után unalmas, tudom, mit akarsz, és már nem érdekel. Hidd el (nekem) - történet kell! A dolgokat nem megnevezni, nem kimondani, hanem leírni. A történet leírása útján jutunk el - hová is? - az újabb történethez, és az embereket mindig az újabb történetek érdeklik, mert az újabb történet - a sajátjuk (is9, ami bent zajlik. Valahol. Mindenki másképpen épül, ugyanis. Nem az úgynevezett eladható történetekről beszélek, természetesen, hanem azokról, amelyek bennünk vannak, és arra a megerősítésre várnak, hogy igenis: emberiek, megtörténtek, megtörténhetnek velünk (is). Épűlni lehet minden történetből, és (sőt de!) csak abból, ez az én meggyőződésem, ha elvont (ezt most jól feladtam), akkor is. A filózófia helye - a történetben is máshol van, de/és benne mindig a (a kimondott, kimondhatatlan, mégis kimondható) történetben. Sic. (J.)

2008.08.23 válaszom:

Szia József,
Önigazoló érvelés? Nem csak ítélet létezik, az ítélőszék előtt állónak is jogában áll védekezni. Miért is ne védekezhetne akkor egy író? Mégha kezdő, tapasztalatlan is. Milyen alapon vannak neked, és itt mint kiadó, elő-, vagy kizárólagos jogaid. Igaz, jóllehet bölcsebb dolog hallgatni, hisz van, mint ez esetben is, hogy úgyis hiába, csupán idő és energia veszteség. Innen is, onnan is. Én viszont, legalábbis ami a gondolkodást illeti, még szabad embernek érzem magam. És az a dolgom, hogy ezt a magam módján papírra vessem. Van aki azt mondja, ilyen hitetlenek véleményére nem szabad adni, inkább megkétszerezni kell az energiát, munkakedvet. És ezt még náladnál is idősebb, neves író mondja, de mondták már fiatalabbak is, akik hasonló problémákért vívnak harcot kiadókkal. Hogy léteznek ma már másmilyen történetek is a klasszikus meséken túl, s hogy ma már nem csak azok a történetek élnek, amelyeknek határozott, világos, könnyen érthető eleje-közepe-vége van. Ma már egyre több az egyéni arc, akikkel a kiadóknak számolni kell, előbb vagy utóbb.

De hadd jöjjek is itt mindjárt egy meglepően egybevágó példával.
Nemes Dezső. Mindeddig ismeretlen volt nekem ez a név, aztán nemrég egészen véletlen, csoda-e, mindig ezek a véletlenek, hallottam a rádióban Örkény kapcsán egy anekdotát, és azon nyomban fülelni kezdtem. Hogyan is fogadta ez a néhai Népszabadság szerkesztő Örkény egyperceseit. Mit akar, mit képzel magáról? Hogy az egyéni írói érdek az első? A népet kéne elsősorban szolgálni… Ma ez úgy hangzana (ha Kőrössi szájából), az olvasót kéne szolgálni. Csakhogy Kőrössi lebecsüli az olvasót. Továbbá ugyanaz a Nemes Dezső: ólmos, érthetetlen, egyéni írói érdeket szolgáló szövegek helyett érthető történeteket! Hány év? Mennyi idő telt el azóta… és szinte ugyanazok a szavak csengnek vissza.

…most itt az utóbbi leveledből már egészen világos, mi a te bajod, hogy miért is beszélünk el egymás mellett. Te egyszerűen csak nem rám vagy kíváncsi. Legyek más, változzak meg az olvasók kedvéért, ajánlja Kőrössi P. József, írjak érthetőbb, befogadhatóbb történeteket, mert vegyem tudomásul, az olvasók nem rám kíváncsiak. Akkor én most visszakérdezek: hát nem az lenne-e modoros, ha másmilyent hoznék létre magamból, mint ami vagyok? Az olvasó, ha elfogad, nem éppen azért szeret-e meg, ami vagyok. Feltéve, ha megismer, ugye, mert az elsődleges feltétel. Nekem ugyanis határozottan ez a meggyőződésem.
Nos: te a magad módján szeretnél az olvasóknak történeteket, én pedig szintén magamat adom. És hát ez a kettő most nem illik össze, s a szerepek is különbözőek. A kiadó vagy te, én meg akit kiadnak. Úgy tűnik, egyikünk se igazodós típus. Én az írásaimmal magamat, s nem az olvasókat szolgálom. Te pedig lebecsülöd az olvasókat. Mert milyen alapon állítod, hogy te biztosan tudod, mit szeret az olvasó. Honnan tudod, ha korlátozod, mit olvasson, hogy szeretné-e olvasni. Arról már nem is beszélek, ha elé se tárod, meg sem mutatod. Tehát csupán magadból indulsz ki. De azért te mégiscsak a kiadó szerepében vagy itt, s nem az íróéban, amikor kiadsz. Kiadói ízlés. Természetesen így is lehet fogalmazni. Nézőponti kérdés. Nem is feladatom ezt tisztázni, ezzel foglalkozni. Nekem az a dolgom, hogy írjak. Hogy most melyik önös érdek a jogosabb, az enyém, aki írok, vagy a kiadóé, aki kiad. Jó esetben. És mégis. Nincs amiért kardoskodjunk, ha már egymásért nem tehetünk, egyszerűen csak nem találkoznak útjaink. Ezek a mesék itt naplók a maguk sajátos módján. Mesenapló olyan nyelvvel, tartalommal, melyekben kimondatlanul is ott rejtőznek a szavak, mondatok mögött a történetek. Éppen ez a filozófiája. Csak sokrétűbben, kissé szürreális, vagy impresszióba ágyazva, egy naivabb világból táplálkozva álom és valóság között, tér és időben is egy szokatlan ábrázolásban, semmint realista, naturális vagy klasszikus ábrázolásból, céltudatosan építkezve. Az hogy a te olvasatodban ez modoros, érthetetlen, hogy csinált nyelvnek tűnik, mert szokatlan, aztán itt máris írhatnám hogy nem az a célom, hogy az olvasó szájába adjam a történetet, azt nekik maguknak kell, ki-ki képessége szerint megtalálni, s hogy a képességgel viszont már mindenkinek saját magának elszámolni, mindjárt váltasz is, egészen 180 fokos fordulatot véve, magadnak is ellentmondva,legutóbbi leveledben már úgy fogalmazva: „nincs semmi új abban, amit csinálsz, céltalan, a harmadik mondat után unalmas, tudom mit akarsz, és már nem érdekel”.
Egyszer azzal érvelsz, hogy érthetetlen, másszor hogy túlságosan is átlátható.
Hát most melyik valójában? Mert ahogy így leveleidet összerakom, nekem zavaros a kép. Nem tudom, ki az, aki az egyenesebb utat járja. Mindenesetre csak hangsúlyozni tudom újra, nekem az a dolgom, hogy írjak. Ha téged nem érdekel is. Hogyan írok is, az én dolgom. És nem is kívánok itt vitázni. Ami biztos, nem pontosan és jól megírt, könnyen befogadható történetek tálalása a célom, éppen hogy nem csinálom, fabrikálom őket, hanem inkább egy ösztönös keresésben, önismeretben hitelesen megélt világ átadása ezekkel a Rózsaszín nyúl mese történetekkel is csakúgy, mint a későbbi írásaimmal.

Amiért most én küzdök, harc nélkül is menne, de hát úgy látszik ez az én formám, ez is csak naivságom okán, hogy például leállok levelezni egy kiadóvezetővel, amikor értelmetlen, amikor a világon másutt oly sok helyen megcsinálták már. Nyitottabbnak kellene lenni, befogadóbbnak, talán a görcsös merevségből, egyhangúságból is engedni. Csoda-e, hogy általában is másutt járnak előbb formában, gondolkodásban, ha a kiadók is ennyire hitetlenek, bizalmatlanok. Újszerűségben is annakidején Új hullám, a franciáknak kellett élen járni, másutt oroszoknak, olaszoknak, és itt ma Magyarországon még ezért is harcolni kell, pedig jóllehet, már ezek sem olyan nagyon új dolgok. Az olvasó pedig azt olvas, amit adnak neki. Viszont az írónak mindigis az olvasó előtt kell járni, az író akarva akaratlan nevel is. Hozzá kell szoktatni az olvasót a másmilyen, nem mindennapi, nem könnyen átélhető történetekhez is, mint amit megszoktak. Ez ugyan a kiadó felelőssége is, nemcsak az író harca. Csak így válhatunk nem unalmas, korszerű partnerekké.

Céltalan? Unalmas? –ki itt a kérdező?
Senki se kíváncsi? Hát ismer engem ez az ember? –kérdem olvasóimtól. (hajdani dokk, litera, centrifuga…)

Messze vagy tőlem, Kőrössi P. József, csak ennyi a probléma. De kívánhatom-e, közelebb jöjj. 16? év sok idő. 3-4-féle művészi egyetem, írói szemináriumok, sok víz lefolyt azóta. Köztük kegyetlen idők is. Ezek amik itt most veled, szinte csak keserű utóíz. Elmúlik. Nincs jelentősége. Majd csak megtalálja, mint zsák a foltját, a Rózsaszín nyúl is. Vagy nem. Ki tudhatja? Világszerte elismert nagy írók voltak kisemmizve, elutasítva míg éltek, aztán csoda-e, haláluk után valahogy minden megvilágosodott. Ha így lenne, tehát nem én lennék az első. Ami pontosan látható viszont, te bizonyosan nem leszel a felfedezőm.

minden jót,
Becsey Zsuzsa (nyulacska)

Bármi is legyen bárhogy, azt sosem tagadom, valamikor szerettem, hatottak a verseid. Nem állítom, de még az is könnyen meglehet, annak idején, 1991?92, 20 évesen, a te kézirataid indították meg bennem az utat az írás felé. Akkor még csak verseket. Nyulacska már későbbi, 1995, a kegyetlenebb idők szülöttje. Hát bűn-e, hogy hittem, így 16 év után összefutva, nem véletlen, hogy utunk ismét összeért. Pedig a jelek minden kecsegtető felszín ellenére akkor is visszafele mutattak.
Na isten isten. S hogy angyalok? (nem vagyok reményvesztett)

Nincsenek megjegyzések: