Hiába minden. Lélekben, testben legalább egy hete készülök, hogy a JAK tábor. Este gondosan előkészítgettem mindent, váltóruha vasárnapra, pokróc, ha mégis az éjszaka kinn, se fázzam, törölköző és a velejárók, könyv útra olvasni, minden minden, még vécépapír is, pedig azt itthon szoktam felejteni. Szóval minden, ami kell, még vigyáztam az időben lefekvésre is, a levelezést is abbahagytam, hogy holnap különös nap, pihenni kell, bírni ébren a két teljes napot. Mert azért készültem arra is, hogy éjszaka alvás nélkül, így egyben a szombat a vasárnappal. Még a kis felvevő készülékemet is előkészítettem, hogy feltöltve, azt is bepakoltam reggel, meg a kaja is, ha üzlet se, semmiben hiányt szenvedni. Bepakoltam tehát szépen, és egyetlen egyszer tehát semmi nem is maradt otthon. Ajtóban még mackó rákérdez erre-arra, hogy ott-e. Kivételesen időben indultam, hogy még véletlenül se késésben, idő legyen a busz indulási helyét is megérdeklődni. Aztán váratlan, még eszmélni se, az égiek közbeszóltak. Talán igen, egész héten ezért lehettem nyugtalan. Valamit megérezhettem. Alig jutottam el a József utca sarkáig, az átjáró előtt a járdán, amikor láttam a villamost jönni, megiramodtam, hogy talán elérem. Pedig egyáltalában nem volt erre szükség. A 4-es 6-os pontosan és igen gyakran jár. Lepcsiben voltam, hogy a nagy meleg se fogjon ki rajtam egész nap. Ez lett a vesztem, pedig mennyire tudatomban volt, hogy mégsem ezt kellene erre az útra. Hogy mégis a tornacipő az igazi, aztán ez lett. Lepcsi. Az átjáró előtt futás közben megbotlottam, saját lábbelimben, éreztem pillanatra, kétszer is átvillant, hogy a lepcsi és a hátizsák nincs egyensúlyban, de még ekkor sem hittem, nem, az nem lehet, én nem eshetem el, játszódott le mindez rövid idő alatt agyamban, így nem is védekeztem. A kezem tehát nem ért földet, csak a fejem. Arccal, halántékkal vágódtam egyenesen az aszfaltba. Felálltam, senki nem járt arra, legalábbis amennyi átszaladt rajtam, amennyire lélekjelenlétemben jutott figyelem, és hazatartottam. Fejemből csurgott a vér, térdemből, nézem, kedvenc nadrágom elszakadt a súrlódástól. Zsebkendőt sem volt időm, tisztát elővenni, pedig volt mennyiség éppen elég, erre is készültem, az allergia miatt. Csak egy használt akadt zsebemben, azt tartogattam oda, ahonnan eredhet a vér. Otthon a tükörben látom, az orrom is megsérült, de nem a hegyén, szerencsére, nem szembe, orra, hanem bal halántékomra vetődtem földnek, így a szemeim között sérült az orr, na és kicsit a cimpa az esés oldalán. Csoda-e, hogy a kezemen semmi nyom. Már megint nem védekeztem. Utcán szégyellem, hogy folyik belőlem a vér, a rövid utam végén hazafelé egy-két nő halad el mellettem.
Itthon. Mackónak mondom, leestem. Leszáll fentről, nézi mi lelt, aztán hogy mossam ki, s hogy agyrázkódásom is lehet, orvoshoz kellene mennem. Mondja ő, aki sosem jár orvoshoz. Hát nem megyek. Inkább a pihenés. Kimosom vízzel, semmi szesz, hogy csípje, félek a fájdalomtól. Csúnyán felszakadt halántékomon a bőr, egyrésze lóg önmagában. Nem merem leszedni, nehogy megsértsem. Sajog a fejem, lefekszem, mackó mellettem, mondja, hogy ilyet, te kis szentem, hogy nemhogy az autó, de magamat önszántamból így összetörni. A sors akarata, mondom, nem akarta, hogy elmenjek. Lehet, ha elmegyek, még nagyobb baj ér, talán valóban elüt egy autó. Bizonyosan még így is jobb. De miért? Miért nem akarta, hogy elmenjek. Amikor annyira vágytam. Garaczi Lászlóval találkozni, hallgatni, beszélni írásaimról, véleményét kérni. Mivel visszajelzést nem kaptam, így ki is nyomtattam az írásokat, bár így utólag beleolvasva, nem túl fényes szövegek, mindegy, lényeg, beszélni róluk. Na és Vörös István is a versekkel. Na meg a többi program, mind, amire vágytam, s az arcok, mindenki akik ott, akiket szerettem volna újra látni. Igen, szeretem, különösen az arcokat, akik ott. Ha nem is köszönnek, azért a tekintetek mindig beszélnek. Visszatükröződöm, igen, mindannyiszor ezekben a szemekben. Talán igen. Nem mehettem, éppen mert nagyon szerettem volna menni, ottlenni. Istenem, annyira de annyira szerettem volna eljutni a JAK táborba. Ezért nem juthattam el. Nem szabad valamit ennyire nagyon akarni. Talán ez a tanulság, talán más. Értem én, na de így, ilyen csúfos véggel, hogy magam töröm össze magam… azért ennyire akarni. Lefekszem, mackó törölgeti a vért fejemről, úgy takar be, hogy a térdemen a seb szabadon, ne ragadjon be a takaró, két részben takar be. Aztán kézrátéttel gyógyít, és kis időre valóban múlik a sajgás a fejemben. Mellém fekszik egy pokrócra a földre, végre, hiszen nagyon szeret amúgyis a puszta földön aludni. Aztán alig 5 perc így, nemsokára neki is kelni kell, külön programja van mára, otthoniak. Nekem marad a gép, írni, megírni ezt az esetet. Nem érzek már fizikai fájdalmat, ami fáj, és nagyon, nagyon fáj, hogy miért? Miért nem juthattam el a táborba.
Már egyedül vagyok, mackó elment, szüleivel találkozik, nála nagyilátogatás nap van. Be kell gyűjteni a fát télire. Hát így vagyok …vagyogatok, most már írni is tudok. Alig érzek valamit, de a sebeim szabadon, még mindig vérzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése