Rájöttem, túl sokat írok naplót. Igaz, így is többszörös az, amit éjjel és nappal valóban lejegyzek papírfecnikre. Mániákus író. Mikor kell komolyan vennem önmagam. Mikor mit jelent valójában az, amit végül sikerül beírni. Hogy mi az, ami megmarad. Miért pont az, ami végül rögzül.
Nyomaszt amit tegnap jegyeztem, rögtön azután nem sokkal vettem észre, talán mégis van remény tovább hinni. Hogy talán az árnyék is csak egy árny, ami nem biztos, hogy szükségszerűen a közelemben. Lehet távolabb, nagyon távol is, csak egy pont. De törölni nem törölhetek, csupán javíthatok, vagy hozzáírhatok, ez olyan mint amivel megbélyegeztek, szentségtörésnek érzem, ha eltűntetek egyetlen gondolatot is, ami lejegyeztetett. És itt még csak a saját gondolataimról van szó, nemhogy másé. Az legyen akármilyen is, kedves vagy nem, szent. Tehát tisztelem.
Iszonyat, időnként mennyire küzdenem kell az allergiával. Nem szedek semmit, de már nemcsak viszket a szem, hanem szúr is. Lassan vérpiros. Az orról, tüsszentésekről nem is beszélve. Zsebkendők egymás után. Azt hittem, ha végre kipihenhetem magam, nyugalom lesz. De semmi változás. Márcsak az hiányzik, hogy bedagadjon, mint két luftballon, akárcsak rég. Felismerhetetlen, idegen arc. Augusztus végétől szeptember vége. A múlt évben ugyanekkor megmenekültem, először annyi év után, talán a nyugalom volt akkor, ami ellenállóbbá tette szervezetem.
De a testtel nem lehet játszadozni, hogy 4 éjszaka pihenés nélkül, aztán adok egy-két teljes napot pihenni, miután csodálkozom, hogy semmi eredmény. Minden csak mérsékelve.
Más.
A kéz, emberi kéz hatalma.
Programozónak lenni kiváltság, írom Dórának tegnap, a programozó vagy megment, vagy pusztít, teremtő vagy alkalmazott minőségben. Egyik pusztán egy mozdulat, másik sok munka, erőfeszítéssel. Mindkettő ha másokért, a lehető legnagyobb felelősséggel. Olykor pusztán pillanatnyi lelkiállapot függvénye, csupán döntésé, élni hagyok vagy megmentek. Egy biztos: csak az élő arcnak adatott megőrizni független, önálló (kicsi) életeket. Az arcok által létrehozott (életre keltett) produktumnak ez nem adatott, tehát nem védekezhet, s mint ilyen, egyben tehetetlen elszenvedő. Ami tehet, örökké remélhet. Ezt noha lehetetlen programozni, mégis a jövőre nézve nem sok jóval, bizalommal kecsegtet.
Aztán arra is rájöttem, tulajdonképpen nincsenek meg csupán töredékeiben a verslistáim, naplóim, fórum szövegeim, hozzászólásaim a több mint másfél évvel ezelőtti időből. Hogy mindent egyvalamire tettem fel, és hogy ez is mennyire naivságom bizonyítéka, más az, akit mentettem. Hogy éppen ki? ez is a sors grimasza. S a karikatúra, hogy mentek ma is, ugyanúgy. Mert ami egyszer rögzül… Írhatnám, „üzenet túlról”, de ma már semmi értelme. A sors örökké visszajátssza arcom. S én, semmi változás.
Árnyalat különbség, hogy ma már írok is róla. Talán a 15 év eredménye (kihegyezve: másfélé), picit tudatosabb lettem.
Megint más: kiadványszerkesztő tanfolyam, önismereti „tréning”, foglalkozások, tesztek, hasonlók.
Már az első két nap után kiderül (ami mellesleg ennyi írás, folyamatos „önismeretképzés” után korántsem lep meg), hogy én alapjában minden típusú embert befogadok, elfogadok olyannak, amilyen. Legyen az népszerű szangvinikus, békés flegmatikus, erőteljes kolerikus, vagy tökéletes melankolikus. Versengő, problémamegoldó, kompromisszum kereső, elkerülő, alkalmazkodó. Nálam a befutó, nem meglepő, tökéletes melankolikus. Másodikra békés flegmatikus. Majd problémamegoldó és alkalmazkodó azonos arányban. A beszélgetéseket követően meg is jegyezték a srácok, „az a baj, hogy én mindenkit szeretek, és elfogadok olyannak, amilyen”, hát tényleg így van, s hogy baj-e… hát nem mondottam, de gondolatban tettem volna hozzá, igen, az író ember nem minden karaktert szeret-e, nem minden karakterrel rokonszenvez-e, hisz izgalmas számára mindegyik, mindegyikben valami ami a másikban nincs. nem szükségszerűen, de ez is nem a játék része-e. Mert valóban, lehet-e szeretni mindenkit. Nem-e éppen ez is az elhatárolódásé, távolságtartásé, a gesztus, hogy ezáltal is háttérben maradni. Hogy a mindenki esetleg a senki. Vagy épp ellenkezőleg? Mindenesetre emberpárti. Ebben kiegyezhetünk.
Különös észrevétel. Hogy miért kell félnem attól, hogy az emberek szeretnek. mi kényszerít, hogy lebecsüljem magam a saját számomra. Hogy mindenek ellenére (külső látszat) ne engedjem közel az embereket, illetve magamat közelebb. Miért nem bízom magamban, abban, hogy mindaz a látszat igaz lehet. Hogy elhiggyem végre, igen, pozitív energiát sugárzok. Ez sem oly rég, legalábbis mióta észrevettem, kb. másfél év. Ennyi ideje történik. Ennyi ideje követnek a jelek, ennyi ideje hiszek. Kétségtelen, megváltozott az életem. De ha az kevéssé is, a gondolkodásom, figyelmem mindenképp. Persze mondhatnám azt is, igen, egy éve nem tanítok, s hogy volt idő magamra figyelni. Igen, ez kétségtelen, igaz, így van. de a jelek korábbról valók. Bár lehet, a kettő valóban összemosható. Elenyésző időbeni különbség. És mégis. Hogy megtarthatom-e magamat magamnak. Másoknak… A kocka bármikor összedőlhet. Vagy erősebb lennék, mint gondolnám? Mindenestre a felém nyújtott bizalmat örökké tenyeremen hordozom immár, s ha sikerül, lesz olyan szerencsém, míg élek. Mert igen, felelősek vagyunk minden apró tetteinkért. Nembeszélve a hatalmas dolgokról… ha olykor ilyenek adódnak. Meg kell becsülnünk, amit az élettől kaptunk. Ha adtuk is, adtunk életet, azokat kötelességünk vigyázni. Amit megszelídítettünk, immár örökké felelősségünk… szép szavak… naiv, örökké.
Tény, szeretem és ugyanakkor félek is az emberek közelségétől. Furcsa, hogy így együtt a kettő. Akarom is, meg nem is. szeretnék is egészen közel, meg nem is. mennyivel könnyebb lenne, ha csak valamelyik. Egyik. Elhatárolódni is, meg nem is. vágyódni is, meg nem is. örökké, mindenben ez a kettősség. Megtörheti-e avagy ellenkezőleg, segít személyiségem kibontakozásában. Mindenesetre egyelőre úgy tűnik, az utóbbi. Hiszen boldognak, kiegyensúlyozottnak érzem magam. Ma, most, itt… tehát mehetnék-e avagy miért is mennék az égbe, nemigaz, amikor szeretem a földön, amikor képes vagyok szeretetet adni. Önmagam, és környezetem számára. Vagy mégis van erő, ami képes visszahúzni? Hogy mégsem teljes, hogy mégsincs elég erőm boldoggá tenni…
Kedves naplóm, búcsúzom, mert holnap, ha isten is úgy akarja, korán kelek, hajnalban, talán eljutok még valamikor a nap folyamán a JAK táborba. Talán mégsem. bár a jelek ellen dolgozom, kivételesen, mert azt ugyan, közvetlen ezúttal nem kaptam, és ettől napok óta feszélyezett, nyugtalan vagyok. hogy miért mégis? A jegyet sem vettem meg előre, pedig szoktam, nem szeretek semmi ilyesmit utolsó pillanatra hagyni. Most jegy sincs. minden nap halasztgattam, hátha egy jel, valami. mindent az akkori, a holnap hajnali utolsó pillanatok beteljesülésére bízok. És így, hogy vissza sincs mivel este jönnöm, nos ilyen sem történt még. Hogy mindent a sorsra hagyok. Tegyen, amit tennie kell, velem. Igen, kétségtelen, félek a holnapi naptól. Talán így ott kell maradnom vasárnap is. és hol alszom? Erdőben? Kastély árnyékában? Hogyan vészelek át egy éjszakát? Amikor nem szeretném. Amikor haza szeretnék jönni, de nincs mivel. Amikor erre nincs lehetőség. És miért éppen most teszem próbára magam? Miért teszem ki magam ennek a bizonytalanságnak, kiszámíthatatlanságnak? Egyetlen egyszer volt ilyen, nem pont ilyen, s életre nyoma lett. Rossz emlékkel, és jóval. A szerencsén múlott, hogy a sors keze utolsó pillanatban megrántotta kezem. Kiválasztott. Hogy ez másodszor megtörténik-e.
(a napló korrektúrázás márcsak holnapra…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése