nyulacska: Még otthonról maradtak jegyzeteimben

Hogy szomorú vagyok-e. Sokminden. Nem is igazán az, ahogy Kőrössi P. elintézett. Múlt, miegymás, ki tudhatja. Ezt is pozitívan kell felfognom, tehát a sors nem akarja, hogy Kőrössi a norannál kiadja Rózsaszín nyúl könyvemet. Ő kérte, neki ért fülig a szája ott és akkor a folyosón, aztán mégsem. Valaki másnak szánja, de kinek? Ahogy elnézem is, jellemzően inkább hagyományosabb nyelvezetű munkákat ad ki a noran, de ez sem minden esetben egészen így, mindenesetre főként ez lehet a háttérben, legalábbis a látszat ez. Nem tudott mit kezdeni nyulacska nyelvezetével. És ahogy elnézem norannál kiadott mesekönyv rajzokkal, legalábbis 1-2 amihez volt szerencsém, áttekinteni, rajzok is, szöveg is bennük közhely közhely hátán. Csodálkozom, mert Körössinek meggyőződésem, nincs rossz ízlése. Legalábbis azok a versek, szövegek, annakidején, saját tollából, igen hatottak rám. 20 évesen. Volt bennük valami gyerekhang, ami ha kihallszik, azonnal magával ragad. A tiszta hang. És mégis. Ez a levél akarva akaratlan, valamit mégiscsak igazol. Azok a mesék, rajzok igenis igénytelenek, olvasói szememnek pedig egyenesen giccs. Mindenesetre egyik felölről nézve sem ütik a színvonalat, ha gyerek, ha felnőttnek, mert határozottan állítom, a gyerekekhez legalább annyira szükséges igényesnek lenni, mint a felnőttekhez. Egy szóval több, nem kortárs művet láttak ott és akkor, szemeim. Mindegy. 1-2 mesekönyv ide vagy oda, vannak egészen értékes kiadásai is. És mégis. Kicsit később részletezem, túl sok magyarázata, illesztési pontja van visszamenőleg ennek az ügynek. S a szavak mögött is mennyi minden, ami nem látszik. Ezért ezekről inkább csak később.

Szóval nem is ez ami most, amiben, csak ez mozdít ki imént az írásra. Ami az előbb a tilosból. Mert mackó folyton ezt hallgat, barátok, régmúlt őt ehhez köti, asszociálva a humor megjegyzéshez, ami most itt kivételesen negatív, megint wass, csoda-e, az elmúlt pár nap, de márcsak úgy fáradtan jegyzem meg, kicsit fájt, ma már nem nagyon, valahogyan mindig sikerül összképében szemlélnem dolgokat, így a rossz a jóval kiegyenlítődve, szóval nemrégen amikor egyik igen ismert író-költő is az ELTÉn (Schein Gábor vagy éppen Szilágyi Ákos, akiket igazán tisztelek és szeretek, mi több lenyűgözve hallgatok), arra hipnotizálja a hallgatókat, plántálja be már induláskor a 18-20 évesek agyába (mint ahogy a varró dani ellenkultuszt is az utóbbi, hogy a szakma más, a minőség, s hogy varró mennyiben és minek nem felel meg e tekintetben), szóval hogy wass mennyire szélsőséges, hogy nála a román csak rossz, a magyar csak jó lehet (nem értem, miért kell ilyen nagy embereknek politikába ártani maguk, amikor nincs tapasztalatuk az ott élő emberek életéről), s mikor ezeket az írókat megkérdezed olvasta-e, bármelyiket, valamit, akármit olvasott-e tőle, vagy ha nem általános kulturális-történelmi szinten (ami mégcsak hagyján, megállná helyük), egyáltalán tud-e valamit az ott élő emberekről, kisebbség, helyzet, iskolák, egyéb…elbizonytalanodik, hát, talán egyet, de ez azt is jelentheti, a talán, ugye, hogy nem. Borzasztóak, akármelyik részről is, ezek az erőltetett politikai ideológiák. Na mindegy, megbocsájtom, hiszen minden más gondolatuk, amivel megérintenek, melyekkel azonosulok, szinte elvarázsol. (És akkor itt most én kérek bocsánatot.) Csoda-e, akkor amikor szinte belőlem szólnak. Legyen az Szilágyi Ákos, micsoda szép órák, szavai filozófia, költészet, vagy Schein Gábor, összkultúrában fogalmazott képletei, hasonlatai, világszemlélet. Mindenkinek lehetnek fájó gócaik. Maradjunk annyiban, én valóban mindenkit megértek. És akkor már azt sem kérdezem meg, mit szóljunk az egyszerű emberhez, aki garantáltan nem olvasta, s úgy beszél, azt már inkább nem idézem, hogyan. Most már azt sem kérdezem minek. Hogy miért hallgatnak a politikusokra, miért nem kérdezik az ott élő embereket. Mindegy, úgysem változik semmi. A nyelvünk, tudatunk arra programozódott az ősévek során, hogy két fél van, egyik a jó, másik a rossz. Nincs középút. Azaz van, de az embernek a forgalomban el kell döntenie, hogy most a jobb oldalon áll-e vagy a balon. Középen elüti ugyanis az autó. Ez van. Így teremtették ugyanis az utakat. Csak most jut eszembe, de hiszen ha pont középre egyensúlyoz, ahogy magam is, mint amikor Bukarestben a 8 sávos úton elábrándoztam, és átkeltem az úttesten a piroson, egyetemi felvételiről kilépésemet követően, aztán csak a hatalmas zaj, dudák, s egyetlen ami akkor megmentette az életem, hogy középen a fehér vonalra álltam. Igen, egészen középen a fehér vonal. De az hiába, csak megmenti az életet, de nem szabályos.

Nos emberek, akik átéltek, 40-60-100 éveket. Ott. Azokat az időket. És akiket mostanában még a román állam is elismer, újabban, hiszen vissza-visszaszolgáltat ezt azt, amit akkor és ott, azok a körülmények között elveszítettek. Mert mostanában az ottani emberek is jobb módban élnek. Feltűnik nekem, szinte minden garázsban ott a legújabbfajta autó. Szép udvarok, liget, gróf visszakapja birtokát, istenem de szép hatalmas birtok, pl. Mikósváron a Kálnoky kastély, amit ki tudja mióta nem lakik senki, és amit az említett gróf, aki hazaköltözött egykori birtokára, visszaállít az elkövetkezőkben eredeti állapotába.

Úton Miklósvár felé.

Apám a prezsbiterrel az árapataki templomban,

fentebb szintén a templom belül és kívül.

Elhagyatott kúria az árapataki templommal szemben

Ki a lakoltatásokért, meghurcoltatásért, ki másért, visszakap tehát földeket, kedvezményeket. A román állam láthatóan javul ez ügyben. Elismer néhai rossz tetteket. Miért baj az, kinek fáj és miért, ha valaki mindezt képes volt, élete árán is, hányszor megpróbálták kivégezni, külhonban is, leírni mindezt a 40-60-100 évet, ahogy volt. Bűn az hogy én ott születtem, s bár másodkézből, részese? Hogy némely dolgot koromat tekintve is átéreztem? Élhettem? Gyerekként is apró semmiségekből összetákolt emlékek. Mert mi szeretetben nőttünk fel, nem érezhettük csupán töredékét annak, ami volt, eltitkoltak előlünk sokmindent, vagyis inkább csak nem beszéltek, hiszen amúgy sem szabadott, legalábbis helyénvalóbb volt nem beszélni. Mi mindent amit lehetett, így, csupán az iskolából fogtunk fel ezekből, akaratlan, mert mindent azért úgysem lehetett elhallgatni. De lehet hogy…nem éppenhogy gazdagabb-e…. mindezáltal. E tapasztaláson keresztül. Nem tudom. Néha tudatlan szeretnék lenni. Hogy szeressenek az emberek. De hát elhallgathatom-e, hazudhatok-e 20 évet, ami a gyerekkor. Úgy értem, magamnak. Ha akarnám se menne. Így aztán maradok ezzel a góccal. Hogy nekem is legyen. Hogy ismerem és szeretem ezeket az embereket gondolataikkal, hibáikkal, egyoldalúságukkal, egyszerűségükkel. Mert ezek az emberek jó emberek, és tudnak szeretni. Ami ma nagyon, nagyon nagy kincs, ritkaság. És tudnak adni. Na persze itt kissé elbizonytalanodom, mert mindig kapni is akarnak. Adni és kapni. Így együtt. Akaratlan most Borbély Szilárd jut eszembe. Mégiscsak van neki is egy kicsike igaza. Nem kicsi, de most a forma kedvéért. Én meg nem szeretek elfogadni úgy, hogy közben tudom, adnom is kell majd valamit. Akaratlanul Pelikán elvtárs jut eszembe a filmből, na és a vallomás azokkal az ürgékkel, mindegy. Semmi sem képes tökéletesen működni. Megszoktam már magam körül a tökéletlenséget, hozzá szoktattam magam, hiszen nem magam is állandóan ezt hangoztatom-e. Hogy önmagunkat is akár mást, tökéletlenségével kell elfogadnunk. Mondhatnám úgy is, ne várjuk mástól a tökéletest, ha mi is csak tökéletlenek vagyunk.

Na mindegy, térjek is vissza a naplómhoz, pontosabban mindahhoz, ami kimaradt egy egész hétből. Mert írás nélkül nem telhet nap, össze vagyunk nőve. Csak éppen egy évben két hét, amit szüleimmel, aztán nincs már alkalom beírni a gépbe is, jegyzetfüzet, fecnik, mindenhol, épp mi akad amikor írni. Mert írni azt muszáj, akár utcán. Sőt, legtöbbnyire utcán, hazafelé ballagás közben. Persze marad az éj, vagy hajnal, amikor a szavak, gondolatok ébresztenek.(Azért előfordul nem ritkán, amikor igen jókat alszom. Például amikor sikerült előtte jól kiírnom magam. Ilyenkor kapom a jutalmat, hogy mély alvásból ébredhetek, mosolyogva.)

Lássunk csak egy ilyet, hivatalból hazafelé. Aztán majd sorra, mit találok, ha még kiolvasható, összerakható füzetemből. (ahogy elnézem, erről is csak egy későbbi alkalommal számolok be)

Ha elfelejtettem volna mondani, már itthon. Szabadon, a csend és magam. Mackó is odaát saját csendjével.

Lássuk még innen a többit, néhány fotóval még az otthoniból. Különben nem érdekel már hogy irodalom legyen ez a napló. Az egy kicsit a tenyérnyi magocskák volt, akkor csak egyetlen dolog volt, ami markában tartott, átjárt, birtokolt. Könnyű volt úgy pár hónap hatás alatt (egészen mély lélektani folyamat lefolyása alatt) sajátos formára szert tenni. Felteszem most akkor itt, ami éppen jólesik. Családi fotók, miért ne. Amikor nekem olyan kedvesek. Még átmenetben vagyok, az ott és az itt közt tehát. Az van, hogy ez a napló kicsit mindenbefogadó, egyben mindenfogyasztó. Akárcsak magam az ízekkel. Egyszerre sokminden egy tálon. Mindenből egy kicsi. Na persze ez az írásban azért telhetetlenre billen. Induláskor azt hittem tartani fogom a stílust, formát, hogy bejegyzés rajzzal. Minden egyes bejegyzéshez egy zajz. Semmi több. Hogy arculata lesz. Dehát most ez is olyan lett, amilyen én magam. Sokarcúság egyben. Számít-e ez most. Ha kiadásra írnám, az más, úgy persze, de így, és ugye a Netnapló is épp ilyen volt. Dehát az sem volt előre elgondolt, automatikus írás volt. Abszolút nem voltam olyan helyzetben, hogy megfontoltan írhassak. Ott, abban a közegben, lehetőséggel, nem is lehetett volna másképp. Más amikor itthon. Otthon viszont, amikor mindennap (és akkor arról a néhány napról beszélek ami egy évben a családdal) körülöttem azok a kedves arcok. Pedig ott is, tudat alatt bizonyosan, szerettem volna letisztult formát. De amikor az otthoniak, és akkor ez azt jelenti, hogy nem itt, akkor óhatatlanul is a család. Az emlékek. Na mindegy, elég ha a kiadásra szánt dolgaimnak lesznek meg külön-külön is az arcai. Minek bánkódni most emiatt is, amin úgysem lehet most változtatni. Mackó is megjegyezte a visszafele út még eleje tájt, első pihenő megállónál, olyan mintha nem most közeledne az otthona felé, hanem mintha éppen azt hagyná el. Különös. Mennyire összenőtt velem pestiként is, ehhez a közeghez. Itt egészen más világ. Mármint most itt, ahol írok. Szeretem ezt a nyugalmat. De az ottani táj… semmivel nem pótolható. A hegyek, a fenyők közötti panziók, erdő alján. Hát csoda-e wass is, hogy mivel nyűgöz le. Ki tudhatja, aki nem élt, nem köti semmi ezekhez a vidékekhez, emberekhez. Hibáztathatjuk-e, bárki is? Számon kérhet-e bárki bármit is? Mindenembert tisztelek azért ami. Becsülnünk kell a másikat is az ő hitével. A másmilyen hitében adni meg neki a becsületet, saját becsületét.