zs- a kimaradt 2 betű, litera Magazin-Borbély Szilárd legfrissebb "Akibujtbujt" írásához

6. nyulacska

2008.07.29. 23:47

Nálunk otthon (pontosabban Háromszék szívében) a gyerekek, nők állnak becsben, annyira, hogy a többnyelven beszélő lelkész és tudós-politikus nagyapám, aki élete nagyrészében tanár, (jelenlegi ismereteim alapján) rövid ideig a bukaresti román parlament magyar képviselője, szinte csakis a lánygyermekét vette pártfogásba, táplálta szeretetével, és nevelte évekig annak is két leányát. Egyikből orvos, másikból gyógyszerész lett, mindkettő az emberiség hasznára. Én legkisebb fiúgyermek leányaként, igaz, nem jöhettem számításba. Nálunk úgy esett, hogy a család fiatalabb sarjait csakis lánygyermekkel áldotta meg a sors, testvéremnek is három lány, párja családjában is mind lányok. Nálunk tehát uralkodik a feminizmus. Akarva, akaratlan. Férfiak teljességgel elnyomva. Ezt biztosíthatom, sőt a család afelé tart, hogy pszichológusi magyarázattal is szolgálnak, a lányok is, akár a szülő, az anya. A gyerekek, unokák szüleink nagy bánatára már csak olasz lányregényeket fordításban, kisebbek Janikovszky Évát, s nem klasszikus tündérmeséket, sem hagyományokat őrző regényeket (Ábel a rengetegben), olvasnak. Az igaz, csakis a lányok vannak kényeztetve, és főleg akik szintén lányokat szülnek, de mindenesetre szülnek legalább, s aki nem felel meg az ideálnak, az, kissé ugyan sarkítva, de nem egészen elfogulatlan, számkivetett, senki, nem is ember. Aki pl. írásra vetemedik, mint jómagam, eltérve szokástól. Apám szerint –aki fájlalja hogy képzőművészként nem lettem, bár minden tehetségem hozzá, 2. Barabás Miklós–, s máskülönben is ha valaki ír, ha már író az író, de legalábbis művet alkot, tegye úgy, hogy nemzete büszkeségére. S hogy nem a nemzetemnek adom hálám, hanem saját magammal vívom meg küzdelmem, szinte fájdalommal tölti el. Hogy elfecsérelem tehetségem, időmet. Különös, innen nézve, önnél a mérleg súlya. Elgondolkodtató, és mégis. Ha két oldalról (vagy több) szemlélem, mindjárt más.
Most mégis önt igazolva, ide mellékelem egyik szövegem, talán az előbbiekből érthető lesz (egyszerű szöveg, igaz, semmi extra, de talán mégis van mondanivalója):

A senki és semmi
(2002 aug.13)

Nyuszianya aggódón felém
s érthetetlen:
(Mackó távolabb tőlem valahol-

„Olyan senkik és semmik vagytok.”

Pillanatra akadó tekintetem,
egy pontban végtelenben-
mégis értem.
Egyszerű bár, s nem találkozhat velünk.
Bennünk semmi ami normális,
a fény neki a köznapiság,
gyerekzsivaj, aggódó futkorászás,
fáradtság utáni pihenés.
Majd ugyanaz mindennap
reggel-este-nappal-éjszaka,
-velünk üresség.
Mi végre értelem nélkül?

-kérdeném,
és nincs igazam. Igaza csak anyámnak lehet.
(Én csupán gondolkodhatok azon, hogy anyámnak igaza.)

Más:

Haszontalan dolgokkal töltöd az idődöt!
–viharzik be Nyuszianya
(bár nevetve)
mondta Einstein anyja,
–teszi hozzá mackó
hozzám kuncogva később
–Na olvasd már gyorsan
hogy menjünk hamar reggelizni.
A versbe épphogy belekezdtem,
s már tetőpontra érkeznék vele,
hát a kolléganő érkezik,
s Nyuszianya gyorsan s hangosan vele
eliszkol.

De hát mégis az apám és anyám, akik telve jósággal, szeretettel. Azok a szülők, akik mióta eszemet tudom, csak adnak. Törődést, mást, mi szükség. S nem-e majdminden szülő, aki így, hasonló. Lehet-e mégis nemszeretni ezeket a szülőket? Akiknél minden másnál fontosabb a család. (Bocsásson meg, hogy éppen önnek írom ezt, akinek a szülő fájó emlék.) Akik nehezen viselik, hogy más is lehet hivatás, elsőszámú, mint a gyereknevelés, egy nőnek. (igazából az írást, alkotást most mégsem nevezném hivatásnak, valami más, ami létszükséglet, mindegy, hogy egyértelműbb, marad így, különben a hivatás is létszükséglet, aztán ugye milyen messze a kettő). Pontosabban, hogy egyenrangú lehet a hivatás, és a család. Egy nőnek. S ha már a sors így akarta. Nem áldotta gyermekkel.

Itt a literán is nemrégiben feljegyeztem egy egész regénynyi válaszszöveget egy régebbi közölt írásához, talán az elkövetkezőkben valamikor megteszem, ha jut idő, erő. Alkalmam nem volt beírni, fogyasztható állapotba hozni. (ezen a szövegen is gondolkodtam, megtehetem-e úgy, hogy nincs megfelelően közölhető állapotban)
Majd talán egyszer. Jómagam, aki gyerekkoromat, 20 év otthon, Háromszék, s 20 itt, Pest, felnőttkor, töltöttem, talán össze lehetne vetni, közvetlen tapasztalataimat, s az ön tudását.

Meglehet, természetesen hogy nem olvassa ezt a bejegyzést, vagy nem válaszol, immáron ezzel is megbékélve üdvözli, becsey zsuzsa (avagy a Rózsaszín nyúl). Ez persze nemsokat mondhat önnek, nem is baj.

Apám szerint (úgy látszik, itt sem sikerül egyhamar befejezni), ha szívből beszél, úgy sosem fog megjelenni egyetlen könyvem sem, mert nem szolgálom a nemzeti értékeket. És mégis. Apám olyan apa, akit nem lehet nem szeretni. Nem panaszkodom, mégis nem könnyű ebben a kettősségben létezni, kicsit olyan mint amikor amit és ahogyan teszel, nem becsült, és mégis szereted, bár szenvedsz, azt, aki nem becsül. Mert ismered a ki nem mondott gondolatát is, vagy a kimondott mögöttit, fájdalmát, örömét, így vagyok az otthoni emberekkel is, gondolkodásukkal. Jómagam pedig valójában az vagyok, aki nem tartozik sehova se. Akiről ön ír. De éppen mert mindenhova tartozik, egy kicsi szeletben. Kívánós vagyok, telhetetlen az ételekben is (természetesen ha éppen úgy esik, alkalomadtán), mindent szeretek, apró mennyiségben, csak megkóstolni. Hogy ki ne maradjon valami. Íz. Tudhat-e, van-e valamilyen gyógyír. Természetesen marad az írás, de meddig. Viselni. Ha az írás maga sem hozza meg a kívánt nyugalmat. Persze bízik az ember, mindenek ellenére és szemben, örökké bízik, különben nem tudna egyetlen szót leírni.
(Szeretek a literán lenni, és örülök, hogy pl. most ön is itt, mégha olykor nem is értek mindennel elfogulatlanul egyet, ami tollából. Vannak más, olykor egészen eltérő tapasztalataim is. De hát ez csak természetes, ön innen, én innen is onnan is, fél-fél, szinte mérleg közepén. Nagyon nehéz a mérleg közepén lenni, mindig egyensúlyozni, az élet minden egyes percében. És ebben semmi tudatosság, pl. éjszaka vagy hajnalra ébredt szó, mondat, gondolatsor, csak mint ami önmagát folyamatosan tisztítja. Fárasztó, és egyben örömérzet is, de tudhat-e az ember másként élni, annál mi adatott)

Megj.: megtörténhet, a fent említett nagyapámról részletesebben is beszámolok az elkövetkezők során saját (nyulacska) blogomban. Annál is inkább, mivel hátrahagyott egy igen jelentős, csaknem 100 oldalnyi önéletírást, naplót.

7. borbelyszilard

2008.07.30. 07:28

Kedves Zsuzsa,
nehéz tapasztalatokról ír, amelyekhez nekem nincs jogom hozzászólni, mert nem tudom őket megítélni. Talán aki hasonló helyzeteket maga is megismert, ezért kellő beleérző képességgel rendelkezik, az tudhatna és merészelhetne érdemben hozzászólni mindehhez. Amit azonban látok én is, a szeretettel való visszaélés, a szeretettel történő zsarolás, élesebben fogalmazva tradicionális szülői magatartás. Azt hiszem, ez sosem vezetett jóra, régen sem. Az apai tekintet ilyen hatalma pedig - a leánygyermekkel szemben - igen súlyos, kételyek nélküli önbizalmat feltételez. A jó írás pszichológiai értelemben nem biztos, hogy őszinte, de aki nem ír tapasztalatai és tehetsége szerinti "őszintén", hanem valamilyen rajta kívüli és tőle idegen célnak rendeli alá az írását, abban az eseteben szinte bizonyosan nem lesz jó az írás. Arra a nemzet sem lehet büszke. A jó írásra viszont, függetlenül annak témájától és tárgyától, bizonyosan büszke lehet a nemzet. Már csak az a kérdés, miféle konstrukció az a "nemzet" fogalom, amelyről beszélünk... Visszatérve a válasz elejére, szerintem a nemzetnek olyannak kell lennie, mint a jó szülőnek, aki nem él vissza a szeretettel, hanem elfogadja olyannak a gyereket, amilyen, sőt segíti abban, hogy olyan lehessen, amilyen.( A Story magazinban láttam nem is olyan régen Czeizel Endre megrendítően szeretetteli vallomását homoszexuális fia mellett...) Mert a szeretet soha el nem fogy, és nem azért ad, hogy kapjon, és nem azért szeret, hogy viszontszeressék, stb. Persze ez a legnehezebb feladat az ember életében, csak beszélni könnyű róla. De ha szeretet nincsen benne, ahogy Pál apostol szövegét szoktuk recitálni, olyan vagyok én, mint a ... etc. Recitálni könnyű, de belegondolni alig lehet.
Szerintem őszintén, szívéből, szeretettel írjon, bátran.
-sz.

9. nyulacska

2008.07.30. 12:15

Kedves Szilárd,
(ha szólíthatom így*)

nem tudom megítélni, hogy őszintén írok-e, vagy rajzolok, amikor elindul kezem alatt a vonal. Csak annyit, ha akarnám, sem tehetnék másként, kezemet ismeretlen erő irányítja. És én örömmel vagy küzdve, mikor milyen hatás, adom meg magam. Naivan hangzik, mégis így van. A hit dolog is, kicsit olyan, amivel születünk. Vagy a tehetség amit kapunk. Persze önmagában mindez sem érték. Igen, azt hiszem összességében, boldog vagyok, hogy írhatok.

Mindig is öntörvényű voltam, az alkotás valami szent dolog. Megint ezek a közhelyek. És mégis. Legkönnyebb tiszta lapokkal játszani (küzdeni). A szüleim pedig,… az érzéseket, szavakat, születésem óta, ha olykor harc árán is, azt hiszem, megfelelően tudtam kezelni.

Azt nem mondom, hogy jó ember vagyok, lehetnék jobb is. De azt hiszem az élet minden percében hű voltam magamhoz. Nincs lelkiismeretfurdalásom.

Akárhogy is, az ember mindenből tapasztalatot szerez. Az emberektől pedig csak annyit kérhetünk számon, amennyi számukra megadatott.


Boldog vagyok, hogy írt, jókkal búcsúzva.

(*látja? a megszólítás viszont problémám, 39 évesen is kislányként)

zs-