2008. június 22., vasárnap

júni 21, múzeumok éjszakája, Petőfi Irodalmi Múzeum udvar (JT és a 30Y szentimentálé)





hol vagyok most? hazaértem, épp kinyitottam az ablakokat, párom sehol, mackó persze, de az más, na mindegy, 1 hét sok, 1 hét után már csak férj. különös, évben 1 hét nélküle, máris férj lesz. pedig mindennap hívott. volt hogy többször. szóval épp hogy kimosakodtam a díjátadás izgalmai, fáradtságaiból, utazás, mindegy, itt vagyok. úgy tűnik, ha valahová nagyon el akarok érni, sikerül. egyszerűen csak besétáltam. na persze ez nem mindig jön be, kell hozzá a varázs. valami erő, ami ilyenkor száll meg. nélküle kisnyuszi.

szürke arc nem írt. 1 hete eltűnt. hangját hallom, valahonnan. nem látom, vagy nem nézem. valami visszatart, egész este nem néztem a szemébe. mindent beszívtam, csak őt nem. vagy fordítva, nem tudom. hagytam, engedtem el. különben már nem érint. nem úgy mint rég. ami nem is olyan rég, valójában, vagy nem tudom, hogy érint. amikor valaki elmegy, eltávolodik. már nem lehet olyan mint amikor közel. de ezek mind olyanok, amikről nem sokat tud az ember. okosat. érez dolgokat, amikkel nem pontosan tud mit kezdeni. egy idő után pedig elkezdi sehogyan sem kezelni. nos érint, nem érint, attól még itt vagyok. a lábak azért józanok. viszik akaratlanul is az embert. a kíváncsi embert. az ész bár zavaros, mégis a tettek számítanak. még szinte senki a nézőtéren, csak én. megint mi lesz itt? hiába nem szeretném, ha észrevenne, nem kerülhetem el. különben dehogyis nem szeretném. mindig ez az ellentmondás. kényelmetlenül is érzem magam, meg nem is.

végülis mindigis szerettem a próbák mögé betekinteni, a kulisszák mögötti kiskapukat. de most ezúttal én voltam figyelmetlen. 21 óra helyett a 19 rögzült. azóta pedig nem néztem utána. általában ami egyszer rögzül, úgy is marad. dehát ennek is így kellett történni, így volt megírva. a programot, hogy mi volt 19 órától, fájó szívvel, már csak kilépéskor éjjel a táblán, vehettem tudomásul. s hogy hittem-e a szememnek.

nos 2 óra egy széken, unatkozom, és mégse. csak látszólag unalom, valójában töltekezem. közben madarak is, ettem egy narancsot. ezúttal sikerült egybe lehántani a héját. unatkozhatnék, persze, de csak azért mert várom, mi van, hiszen hol már a hét óra. nyolc lesz, aztán kilenc. kezdenek gyülekezni, sok-sok ember lesz. előbb lassan, majd minden felgyorsul. fiatal, 13-20 éves mind. szinte mind. alíg kivétel. nagy a bizonytalanság, próbálnak, igazán csak most próbálnak összehangolni. lesz ami lesz alapon, majd lesz valahogy. még jó hogy profi tévések, vágó, háttéremberek, különben ebből azért nem lehetett volna ami. jó, igazán különös, elegáns koncepció, hatásos is. aztán szépen a bakik is beépülnek. egyik-másik szereplő feltalálja magát. végülis művészek vagy mi, akik imádnak szerepelni, a közönségért. örültem hogy ott voltam, persze hogy öröm volt, meg az a sok ember. egyszer költőnek is jár.

azért idővel gyanakodni kezdtem, hogy mi. hogy mi ez a sok idő, meddig, sötétet várnak? hogy valamiről mégis lemaradtam.

azonban figyelni is egy elfoglaltság. és ha legalább valaki velem van. lehetett volna, egyrészt ha nem történnek azok a dolgok, de minden különben is véletlen velem ma, hiszen azt sem tudhattam biztosan, itt leszek. nos azért a mai 2 órás visszavonatút mégis könnyebben telt el hármasban, mint ez a 2 itt. azt észre se vettem. mégsem mondhatom hiábavalónak. sőt, mindennel együtt is izgalmas. egy folyamatot figyelni. ez is csakúgy történhetett, hogy nem tudtam. ha tudom a kezdési időpontot, lehetnék-e e pillanatban itt. valami valamiért.

most látom, itt van előttem pár sorral néhány volt tanítványom. köztük az a jófej z. vele f? nem, k? nem emlékszem. szerelem. jó látni. talán. de ez sem bizonyos. lányok, fiúk. z hátrafordult, köszönt. mindigis tudtam, hogy klassz fej. profi szellem, mellesleg csúcsinformatikus. kisujjából ráz ki mindent a számítógépből, filmből. nekem is segített, amikor rászorultam. tipikus intellektus, háttérember, aki nélkülözhetetlen. és jó szereplő. veleszületett adottság. na és különösen nem elhanyagolható kifinomult érzékenysége. rejtett szekszepil.

közben már tömeg. most már bizonyos, az emberek tudtak valamit amit én nem. de kérdezhetném is, az emberek tudtak valamit amit én nem? és zsnek nem írtam ki hol vagyok. akartam, de kimaradt a sietségben. 2 óra egyedüllét után már zs, lesz ma még mackó is. éj felé, itt vagy otthon.

mindjárt egy másik arc. piros a kedvence. igen, mindigis tudtam. tehát eljött. ő is megmaradt. mindegy is. itt ez a tömeg, ami számít. és hogy mindig van újabb rajongó, újabb szerelmek jönnek-mennek. igaza volt neki is. mármint szürke arc. saját életét mindenki jobban ismeri. de több levél nincs.

váratni, várni. működik úgy hiszem. pedig szó sincs erről. csupán csak én voltam figyelmetlen. még jó hogy van ez az írás. méghogy magáért a műért ...kíváncsiság. z különben milyen csinos lett, magas, jóvágású. kövér fiú volt, testes, pocakos. bár eszessége, nyíltsága, mindezeket simán verte. hogy kinőtte. pocakot, testet. sose hittem volna, ennyire izgalmas fiú lesz abból az okos, közvetlen gyerekből.

nos, egyre siet előre az idő. fél 10 fele van, a koncert még csak most. egy hét után jogom van ennyi titokzatosságra. hogy nem tudja hol vagyok. nélkülözött 1 hétig, igaz, én is őt. be kell vallanom, elvoltam. nem hiányzott. tulajdonképpen ez is elgondolkoztatott. bár írtam régebb is erről valami versben. nem új. ma elmondtam neki mikor hazajött. mostanában külön utakon járunk. általában így esik. azt mondta, igen, lehet hogy nekem egy egészen új életet kellene kezdenem. de amikor ilyet mond, furcsa az arca. mégiscsak szeret. gondolom. kérdem is?

imádom a fiatal fiúkat. 16 év? 18? vidámság, jókedv, az egész élet előttük. csupa jóképű kamasz. közvetlenül előttem is olyan ismerős arcú fiúk. egy barna rövidhajú, meg egy szőke, hosszabb. előző vékony, utóbbi erősebb alkatú, igen izgalmas, tisztaszemű. félretette előttem székét, hogy lássak. néha hátranéz, figyelmes. imádom az értelmes, érzelmes, intelligens fiúkat.

bajban ismerszik meg az ember. kt nem bánom. ha nem jelentek, nem lesz. ha igen, úgyis. így legalább kiderült.

néha úgy érzem, szerelmes vagyok, mindenbe, emberbe, férfiba, nőbe. persze más, mindent azért nem kéne szerelemnek hívni. főleg ha csak arcokat, karaktereket figyelek. ez olyan amikor azt mondom, szerelmes vagyok fénybe, sötétbe. mert hogy lehetnék fénybe, sötétbe szerelmes.

jó ismeretlennek, titoknak, semminek lenni. valami nyulacskának.

miközben magamba szívok arcokat, tekinteteket. mégis az égbe lennék szerelmes? holdba? csillagokba? hülyeség.

istenek attól még velem lehetnek. meg fogom csinálni. meg tudom velük csinálni. egyedül nem menne. sz feje van előttem. szeme, nézése. meg fogom írni, mondtam. és sikerül. sikerülni fog.

néha hátranéz a szőke fiú. különös tekintet. szinte mintha hozzám is tartozna. egyszerre csillog, kacag és komoly, tele életerő. valami bizonytalanság. egészen szórakoztató, szinte nem is unatkozom. már úgy értem, hogy nem vagyok egyedül.

a 16 év bizonytalansága. 16 évesnek lenni.

mondtam már? imádom az okos, szép fiúkat. az érzékeny, okos és szép fiúkat. ez a fiú mindenesetre már része életemnek. egy emlék. ismert volna? a kamaszok 2-3 év alatt kicserélődnek. egyes típusok egyáltalán nem felismerhetők. csak a szemükben van valami ismerős. én nem ismertem volna fel?

kacag. folyamatosan csipkedik egymást társával, aztán hirtelen komoly. igazi kamasz. mint az éghajlatváltozás. az inkább csak lidérces.

16 éves fiú, az élet, a nagy szerelem, szerelmek előtt.

milyen őszinte is egy ilyen fiatal fiú. nevetésében egyszerre valami pajzán öntudatlan erő, és visszafogottság. bátorságában, félelmében, tudatlanságában, boldogságában teljesség.

tehát ma éjjel fogok hazamenni. inkább csak az, nem tudja hol lehetek. ilyennek is kell lenni. ettől nem fog jobban vágyódni utánam. sem hiányozni jobban nem fogok.

szürkearc közben lekerült fentről. a végénél, tapsnál. hogy köztük, úgy értem köztünk, hogy ne fenn. ne egyedül.

itt előttem a fiú már egészen bátor. egyre bártabb. olyan ami természetes. semmi erőlködés, tettetés, ilyesmi. mellé ül közben egy kis szőke hosszúhajú, kedvesarcú lány. barátnőjét még közvetlen mellettem megcsodáltam. hibátlan arc, vonások, egészen rövid, sötét haj. a fiú a kedvesarcúhoz szól, az vissza kissé szégyenlős, ártatlan, mint aki meglepett, de azért igyekszik nem adni alább a bátorságnál. aztán nem figyeltem tovább, elengedtem őket. nemsokára felálltak, el is mentek.

jó ennyi fiatal, boldog, sugárzó arcot látni.

gyalog mehetek, tehát nem kell sietnem. semmi kötelezettség. még mindig nincs vége a napnak. előreláthatóan úgy tűnik, nem indulok még.





Nincsenek megjegyzések: