ma, ami szintén tegnap van, nyilvánosan fogok felolvasni egy részletet Nagyapó sárga botja írásomból. ez fog könyvbe kerülni. kiválasztott mű lett, talán díjra jelölve? nem tudom. az kicsit bánt, hogy csak ilyen kis terjedelemben jön le majd, hiszen valójában ez is csak egy részlet a teljes novellából. betét. és mi lesz a többivel? a többi nagyapóval? mégis ha már megjelenik, egyben lenne jó látni. tudtam. mindig tudtam, hogy nagyapó nem halhat meg. és így most már örökké élni fog. ha én nem is. ő igen. éppen akkor kezdhettem írni ezt a naplót, amikor Esztergom-Kertváros előtt nemsokkal lehettünk. addig ábrándoztam, nézelődtem, olvastam. jaj borzasztó, hogy én mindig írni szeretek jobban. hát csoda-e, hogy nem vettem észre, éppen az egyetlen állomást, melyen szállnom kellett volna. végállomáson eszméltem fel az írásból, már késő. de nem estem nagyon kétségbe, megbeszéltem a kalauz és vezetővel, lennének-e oly kedvesek, megengedni nekem, egyet visszamenni, merthogy mi történt velem. persze, semmi akadálya, válaszoltak készséggel, és hogy negyed óra múlva éppen ez a vonat megy vissza. ha akarok, benn is maradhatok. aztán a vezető megjegyzi, pedig sokat álltak ott. mondom igen, az mind lehet, csakhogy én elkalandoztam, valahol egészen máshol jártam, éppen abban az időben. mosolygott. elmélázgattam, egyedül vagyok a vonaton, tiszta, modern vonat, igaz, még semmi nem működik rendesen, új, sem vécé, sem semmi. bár egy különleges hengeren láttam a feliratot. mondjuk én amúgy se használtam volna, sokáig bírom visszatartani. mint mindent. általában mindent sokáig tudok visszatartani. ami persze nem jó. dehát ki tudná ugyebár nálam jobban, éppen nekem mi a jó. nos, lehet hogy rámzárták az ajtókat is? hogy olyan nagyon biztonságban vagyok? most már hozzájuk tartozom, a vezetőhöz, a vonathoz, a kalauzhoz. aki aztán leszállt. mindketten leszálltak, persze. különös, mintha légkondi is lenne. vagy csak képzelem. mindenesetre nincs már az a fülledtség. csak finoman hűvös. persze kint süt a nap, éppen ki is mehettem volna, negyed óra. de én írok. mert most én a vonaté, a vonat enyém. az írással. mi most mind összetartozunk. na és milyen biztonságban... a vezető fülke mellett, közvetlen. a jegy miatt is, de az most más. ilyenkor érzem jól magam, amikor nincs jegy, csak szeretet, mosoly van. imádom amikor a kalauz is, vezető is ember.
szóval várok. a visszaútra. és hogy mi lesz ma. még milyen hosszú is ez a nap. délután, este... éjszaka. ki tudja? meddig tart ez a nap. most az jön a füzetnaplómban, merthogy mindezt valóban tegnap írtam, jó lenne elkezdeni már ezt a nyulacska blognaplómat is. ha be tudnék lépni. pedig már régen akartam, aztán csak nem ment. lett a nyúlregény rózsaszín nyúllal. lehet hogy ez is éppen így kellett. hogy az a múlt, ez jelen. az emlék. s nem is napló. azaz igenis, de más. emlék magamnak. valami, hogy ne vesszen el. na de ez itt, mind ami ma.
nem voltam bezárva, fiatal pár száll fel a vonatra, még mindig sok idő az indulásig. vagy inkább nem is sok. leteszem a tollat, várok. figyelek és várok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése