délután, díjátadó buli után. boldog vagyok, boldog lehetnék. írásos pályafutásom elején mindjárt két díj. persze azzal amit Lázár Ervin is kiszúrt. az ő szeme is éppen azon. 2003-ban. milyen sok év. és azóta nem tettem érte semmit. nagyapóért. pedig már akkor mondta, járjak utána, az bárhol megjelenhet. dehát mikor? más idők jártak rám akkoriban.
nos, képzőművészet kategória 2. díj, abban mellesleg amiben profi lennék, ugye, a lehető legmagasabb egyetemek, és hát azokon is régen túl, már nyulacskáék, s miegymással, másokkal. és éppen író, novella elbeszélés kategóriában 1. díj. Nagyapó sárga botjával. akárhogy is ez azért örömmel tölt el. úgy érzem most megint, mint ahogy gyakran az utóbbi másfél évben, mindenkit szeretek. hogy képes vagyok sugározni az emberek felé ezt a szeretetet. de legjobban azokat szeretném szeretni, akiket életem során valaha is megbántottam. aki bántott engem, azt is szeretni.
és még szóba került a kiadás is. igaza van Temesi Ferencnek, épp imént olvasom új könyvében, ugyanaz a könyv, melyből három fejezetet frissen, még az írás készülő fázisában volt szerencsém olvasni, hogy a dolgok nem a művekben magukban, hanem a díjátadók hátterében, a bulikon, beszélgetéseken dőlnek el. hogy mindennek veleje, mozgatója a kapcsolat. hogy az embernek érdemes szavát, hangját, száját is kinyitnia. tegnapi nap a bizonyíték, hogy némely emberrel ez mennyire megy. mással kevésbé. a mosoly sem kevés, és amit ki nem mondunk, azon nincs is mit megbánnunk. és mégis. kevés.
Füst Milán, Látomás és indulat a művészetben, ezt itt mind nem írom meg, talán igazolja, mi is történt közben, a visszautazáson. Marion, azaz Maja és újságíró barátja, meg én. hármasban a vonaton. az újságíró, aki kérte ímélemet, mint ahogy mindenkitől kérte, én nem írtam le övét. de a Marioné megvan, a kapcsolat él.
különös, azért ennyit még megjegyzek, Maja éppen váratlanul lepett meg, úgy érez munkáimmal, írásaimmal, nyúlmesék, akárcsak én. hogy neki is a többi mese az, ami nyulacska, ami megérintette. valami más, érintetlen, eredetibb világ, mondja. ami nem azt jelenti, hogy jobb, de innen is igazolódik, rosszabb sem, ezeket teszem hozzá most én gondolatban, mint a Nagyapó meséje. annak nyelvezete hagyományosabb, naturálisabb, földhözközelibb, és nagyapóról, emlékéről szól, egy falusi, békés világról, ami otthonról hozott, amiben nyuszi inkább csak mesélő, szó mi szó, kevésbé szól róla, mint ahogy nem is akart volna róla szólni, hisz ott minden csakis nagyapóért, míg a többi nyulacskáról magáról, itteni kudarcairól, megpróbáltatásairól mesél, vallomások nem szokványos nyelvezet és környezetben. valami amiben utat mutat, miközben maga örökké el is veszik benne. egy önmagára mutató, kissé abszurd világ, kiforrottabb és ügyetlenebb tanulságokkal.
s milyen jó, hogy magától alakultak így a dolgok. rózsaszín nyúl egyben kilökte magából nagyapót, miközben kiemelte, magasabbra is helyezte. tollinga is közrejátszott, segített ebben. hogy amit csupán érzékeltem, de nem léptem, tettem érte, az valójában is megtörténjék. és nem utolsó sorban ami mindezekre igazolás, hogy hiszen nagyapó a könyv kedvéért lett az eredeti nagyapóból nyusziapóvá, nem csoda, hogy kilógott közülük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése