2008. december 30., kedd

egyetlen kép. Láncszemek.


Talán megbocsátja nekem az ég, hogy feltettem ide ezt a képet.

tehenek, nyúl, ilyesmi...

valóság (másik, ebből is úgy tűnik, egyre több), hogy szerettem volna ma este Lacit megnézni. elképzeltem, hogy rámosolygok valahonnan középről, visszanéz, mosolyog, olyan huncutul mint rég, és bedobok egy csokor virágot (végülis tehénnek, vagy mi...). aztán csak nézi, nézi, nem látja ki. milyet...milyet, ezen is gondolkodtam pillanatig, aztán felértem a lépcsőn.
(hogy számomra minden csak képzelet.)
igazából félek. mondtam már?

cikk-cakk

Tamás Zalaegeszegen Láncszem kapcsán először adott interjút. én is tettem bár, amennyi tőlem tellett, s tettem volna még többet itt Budapesten, ezt az átjárást magam módján ápolni, felfedni, megmutatni, aztán nem egészen így történt. úgy tűnik, bár szülni szülök, folyamatosan, a szenvedés nagyrésze rajtam, nevelni már kevésbé megy. egyelőre. legalábbis egyedül. de a fény előttem, árnyéka mögöttem, s majd jönnek a kiállítások. előbb utóbb az ösvény kiegyenesedik.

kapucni arcon

lényeg hogy mindenki megtalálja saját foltját, boldogságát. kinek a szenvedés kinek az öröm legyen is az a boldogság. egyik önmagát, másik környezetét táplálja. de hogy melyik melyik is kinek mi.
már megint elragadtattam magam, pedig már igazán nincs szükség erre. a dolgok szépen mennek a maguk útján, mindenhol.
valóság, hogy a Kék hattyú, emlék a holdról című beírásom első vonásai még magukban, később már egy közvetett kapcsolaton keresztül, ráhatásra születtek. úgymond éteri üzeneten keresztül, ketten írtuk a szöveget. a folyamat maga pedig a személlyel együtt fantázia szüleménye. játék, ami akár megtörténhetett.

2008. december 29., hétfő

Szeretném-e ezt az arcot?

Az igazság az, hogy szeretném, ha egyszer az én arcomból is csinálna valaki valami mást. Mint ami én, mint amit én. Hogy egyszer kívülről is láthatnék magamra. Onnan, egy másik arcból. Úgy akarom látni, hogy közben ne láthassam. Csak idővel engedne közel, okosan, mindig csak kicsivel közelebb, lassan, hogy megszokhassam. Aztán ide tenné a tenyerembe, hogy érezzem. Érezzen, megszokhasson.

Messziről fókuszálva, visszafele...

Kár, hogy wass alberttel olyanok foglalkoznak, akik nem értik lelkét. Harsognak fölötte, ajnározzák. Iskolások, polgárok. Rossz nézni. Pedig nem akarnak rosszat, de hát mégis…
Én amikor rágondolok, arcára, csak lepkéket látok. Átlátszó, tovaszálló lepkéket. Talán jön egyszer egy korszak, egy másik generáció, aki majd megérti. Jól érti. Nem sajátítja ki magának. Valahol lennie kell, egyszer, egy másik generációnak. Hiszen távol volt ő, olyan távol, mindentől. Magától, haláltól... A humora, ön és társadalomkritikája, kikezdhetetlen.

Amikor már elül a szenvedés is. Kék hattyú, emlék a holdról.


Mind valahol állunk és nézünk.

Visszatekintünk, aztán beállunk a körbe. Ki karikába, egyenesbe…

ki fölötte ki alatta, ki értem szeretett, ki ellenem.

A mosolyom, hangom is, szemem sem változott.

Kár hogy idő után már magát sem csaphatja be az ember.

Nem érintjük egymás kezét, nem nézünk egymásra.

A körből zongorabillentyűk lesznek. Hang mindfelett.

Mondanám isten veled. Aztán csak köszönök neked.

Hallottál már vörösszemű papagájról? A virág… a virág szirma. Emlékszel?

Ne higgy. Már régen nem hiszek. Ahhoz világmegváltás.

Arcok, arcaink, más fényben.


...de az emlék. a mosolyok élnek. és te még mindig hiszel. hogy jót teszel.

pedig saját tükröd is elcseréled.

aki visszanéz, öklöddel tiprod.

egyszer eljön az idő, mikor nem lesz arc, aki nézzen.

már nem lesz öklöd, nem lesz tükör sem.

semmi sem lesz. boldog leszel? azt hiszem boldog leszek.

kell, hogy valamiben higgyen az ember. más nem marad, önmaga.

és te kéken fogsz fényleni, saját kékedben, idők végeztéig.

talán igen. ki így, ki úgy, boldog lesz. a folt is megtalálja békéjét. akit ápoltak. kékben, fényben.

az öklödből pedig, távol, egyszer rózsa nyílik. gyöngyvirág. valahol máshol. egész kert körülötte,

mosolyogni fog. nem érheted el.

kihuny minden egyszer. te is. de a kert élni fog.

mondtam már? nem hiszek.

2008. december 26., péntek

amíg hit, erő (még mindig Láncszemek)

Nem kell senkinek, de csinálja az ember. Mert bízik benne, mert hisz. Nem is tudom, legutóbb melyik író mondta, hogy legalább nekünk akik csináljuk, kell hinni, bízni, jól érezni magunk benne. Ma már az sem bizonytalanít el, ha velem kevesen örülnek. Én pedig bízom, hogy mindig majd egy kicsit jobb lesz.

Egy új kiállítás anyagon dolgozom, új szövegeim… aztán meglátjuk. Mit hoz az idő.

talán még ide is visszatérek.

valami varázslat. A Boldi eset. dec 22 este 8 óra

...aztán dec23 este 9 óra.

ez a horoszkóp már megint igazat beszélt. hogy keddig leszek a csúcson, boldog, valami ilyesmi. és mi történik? valóban akkor történt valami. csoda. aztán persze elillant. de mit számít? ha egyszer adatott. egyszer mindig adatik azokkal akiket szeretek. legalább egyetlenegyszer váratlanul megjelennek, vagy csak a hang, valami éter (telefon, ilyesmi) nappal vagy sötétben. ilyenkor behunyt szemmel hallgatom. adni voltam képes, érezni. nem is akárhogyan. engem is meglepett. a visszajelzés. az valami olyan, amiben nincs hatalmunk. váratlanul érkezik, és illan. hogy annyi év hallgatás ellenére minden pillanatban érzékeltem személyét. hogy pontosan megéltem mi az, ami napok óta éppen most foglalkoztatja. és adni tudtak. a szavak, a szemek. nekem. igen különös emlék, régen nem volt ilyen.

azonban most nem tudom folytatni, de visszatérek. ide mindenképpen visszatérek.

2008. december 25., csütörtök

Hunyd be szemed.

Ha ökölbe szorítanád is, nyisd ujjaid.
(nincs idő gondolkodni)

mit is hozott az angyal?

Csukás István: Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig
Bódis Kriszta: Kemény vaj
Kántor Péter: Lóstaféta
Acsai Roland: Alagútnapok
Háy János: Házasságon innen és túl
Erdős Virág: Eurüdiké
Varró Dániel: Bögre azúr

2008. december 22., hétfő

Ha ezúttal a csillagok is akarják

A Láncszemek könyv kiállítással a Pannon Tükör új számával jan22-én a Kultúra Napján lesz bemutatva Zalaegerszegen a színház teremben.

Addig is minden olvasómnak szeretettel kívánok békés, szép ünnepeket.


(élve, hal)

Nem bírtam emlékezni arra ami rossz volt. Tudat alatt valahol harcoltam ellene. Pontosan előttem vannak a pillanatok, hogyan távolítottak el, precíz, kidolgozott tervvel, az élők sorából. Érdek volt a színről eltávolítani, mintha sosem léteztem volna. Fokozatosan értettem meg, hogy valójában megszűntem létezni. Úgy is mint test, s mint szellem. Aztán a sors is hagyott nekem 11 évet. Lefoglalt, hogy ne tudjak gondolkodni. Így esett meg, hogy 11 évig tanítottam. Most is azért az arcomért élek, amelyikkel születtem, amelyik a génjeimben megtapadt. Nem akarom, nem akarok tudni arról, amivé a sors tett. Akkor sem, ha onnan nézve tanulságos célt szolgált. Mert pl. ha nem így tesz, most nem írnék. De bármilyen magyarázatom van innen, ettől az arc felől, onnan azokat a magyarázatokat nem kívánom felfedni. A megélt tapasztalatok oldaláról. Túl sok kegyetlenséget kellene újra átélnem. Nincs erre már erő. Pontosan érzem, hogy a teremtés felől nézve, a célból, hogy a földre születtünk, értelmét vesztené, azaz vele szemben veszítenék. A panaszkodás evilági emberi gondolkodás, alacsonyabb rendű, mint maga a teremtés. Ezért esik nehezemre a beszéd is. Az írás valami más, ami a teremtésből. Rokon, testvér. Hiszen nem azért ír-e az ember, amit már nem lehet elmondani. Amire csak az írás képes. Próbálom magamból azt az arcot, ha eltávolítani nem is, lehetetlen, legalább elzárni egy lakattal olyan cellába, ahol ugyan fényt kap, beszivárog némi csillanás, mégsem szabadulhat ki. Mindezzel csak azt próbálom magamban tisztázni, hogy nem akarom viszontlátni magamban azt a meggyötört arc mögötti embert. Idegen. Nem vele születtem, a sors erőszakkal aggatta rám. Áldozat voltam. Úgy játszott velem, mint egy rongydarabbal. Sosem fogadhatom be ezt az arcot. Nem engedhetem feltörni a gonoszt magamból, csak az ördög testében, ami az álom. De a mindennapi gonoszság a közhelyes mai ember nyelvén, megtagadom. Pontosan érzem, ha ilyen mód beszélnék róla, semlegesíteném értékét mindannak a tehernek, amivel sújtott. Azokról a fájdalmakról egyelőre csak és kizárólag nyulacska beszélhet a maga sajátos nyelvén. Rajzban, szövegben, filmben. Ő hordozza még ott túloldalon azt az érintetlenséget. Varga Csaba, akárhogyan is alakult, hogy közé is beférkőzött a gonosz, valamit mégis megérzett ebből. És érintett meg másokat is, talán az alkotói támogatás annak idején sem volt véletlen. De hogy végül kihez jut el, és eljut-e, valójában már nem az én dolgom megérteni. Csak azt tudom, hogy mindig azt kívánom, az az arc éljen bennem, és visszanézzen rám, akinek születtem, és amelyik a legkegyetlenebb pillanatokban is képes volt szellemben érintetlen maradni. Majd ha már minden lecsitult, jöhet egy másik nyelv. Ha megérem.
Azonban valahol ott benn, abban a cellában, együtt érzek azokkal, akik hasonló fájdalmakat éltek át, de kezem már nem nyújthatom értük. Hiszen nincs már, nem érez. Ami elpusztult, már nem adhat. Csak a lélek maradt, ami láthatatlan. Ha valakihez eljut, képes eljutni, testetlen is, már nem hiába éltem.

2008. december 21., vasárnap

pár perce érkezett apácskám?anyácskám


Gyujts meg ma az utolso gyertyat az advent aldasa,szeretete szall rad.A koszoru gyertyainak fenye emlekeztessen a szeretetre szepre.Letelt immar a varakozas ideje csillogo szemeid forditsd a kisdedre,aki azert jott kozenk e rideg vilagba,hogy mi rosszat tettunk,mind megbocsassa.Nezz bele a fenyes lobogo langba,mit benne latsz a szivem kivanja.A betlehemi gyermek minden aldasa szalljon ma rad es az egesz csaladra.Gyonyoru vasarnapot neked/

megírt avagy még meg nem írt befejezetlen versre

Úgy szeretném ha minden helyrebillenne, vissza, ahol régen volt, ne kellene hordozni életen át ezt a terhet is a többi fájó emlék nyomán. Különösen nehéz, megszerettem, hozzászoktam az arcokhoz. Hogy volt-e bennem más, bármikor is, mint szeretet, nem tudom. Talán igen. Nem emlékszem, csak fájdalomra.

Ugye, ha egyszer sikerül egy igazán jó könyvet csinálnom, azt nem lehet majd nem megtörténtté tenni.

2008. december 20., szombat

-

megszoktam már, messzire kell mennem, hogy titeket szeressenek. úgy féltem mindig, ha velem vagytok, nem fognak titeket szeretni. emlékszel? azt mondtad nemrég, ott azon az estén, vigyázzak magamra. felálltál, úgy búcsúztál. hát vigyáztam.

Egy levelezés vonásain (tollinga arcán) 2.

8. nyulacska [Előzmény: 7.] [válasz erre] 2008.12.15. 22:33
Kétségtelen. Már nemcsak te, a fiad is ért, anélkül hogy ismerne, …vagy inkább a fiad ébresztett rá erre a kettősségre? Igen, egészen pontosan erről van szó. Bohókás lehetett, ahogyan mosolyogsz. Különös fiad lehet. Talán dramaturg, valami szakmai fortély… de mindenképp érzékeny teremtés… és akkor mégis igaz, hogy él, hogy élni képes az írás. Hogy amit beléje lehelünk a tollal, betűkkel, egyszercsak tőlünk független életre kelnek. Jólesnek szavaid….különösen érzékeny fiú. Szakmabeli.
7. Bende Liza [Előzmény: 6.] [válasz erre] 2008.12.14. 12:52
Akkor pillantottam meg egyidejűleg a külső és a belső történéseidet.
6. Bende Liza [Előzmény: 5.] [válasz erre] 2008.12.14. 12:31
Dramatizálta - eljátszva mutatta be csak nekem:) a versedet.
5. nyulacska [Előzmény: 3.] [válasz erre] 2008.12.13. 22:02
...ja, és hogyan tette, megtudhatnám?
4. nyulacska [Előzmény: 3.] [válasz erre] 2008.12.13. 21:31
Liza, köszönöm, én is gratulálok a sok díjhoz, elismeréshez amiben részesültél, a gyermekedhez külön jókívánság, és hogy megtiszteltél a felolvasással. üdvözletem a fiúhoz.
3. Bende Liza [válasz erre] 2008.12.13. 15:43
Nyulacska, felolvastam ezt a kisfiúsat a már nem kisfiú gyerekemnek. Meg is kértem rá, hogy számomra is értelmezze, aztán gyönyörű lett, ahogyan tette. Veled örülök és gratulálok a "Láncszemek"-hez!
2. nyulacska [válasz erre] 2008.12.13. 14:43
Belülről jön. Hogy hol bújik meg, nyugaton, keleten… isten tudja…(?) Csak ülök, és rögzítem a látványt. Köszönöm, majd gondolkodom rajta. Valahol értem, persze, amit írsz, vegyük csak a lelki rokonság pl., van olyan szerző, akivel érzek valami hasonlót. Sokszor látok valami olyant is, hogy a világban ismétlődnek a dolgok. Kicsit másképp, mert az arc, a kor, a kéz mindig más. Mégis, ezekben a pillanatokban, írás közben valahol messze járok. Egy másik világban.
1. Rőt Macska [válasz erre] 2008.12.12. 17:25
Ez a nominális stilus igazán a nyugati nyelvekben ütős, ld. Michael Donhauser.

Egy levelezés vonásain (tollinga arcán)

8. nyulacska [Előzmény: 7.] [válasz erre] 2008.12.18. 12:35
Én is köszönöm, hogy együtt gondolkodhattunk. Hogy „kész” lenne az ember, nem állíthatom magam sem, újra és újra valami meglepőt fedez fel az ember magában, környezetében, ahogy a dolgok egyik oldalon ismétlődnek, másikon folyamatosan változnak. Viszont igyekszem (előbb említett értelmezésben) az arcokat kívülről belülről egyensúlyba hozni. Azt sem mondhatom, hogy mindig és felhőtlenül sikerül… sőt, időnként különösen nehéz.
7. Mendi [Előzmény: 5.] [válasz erre] 2008.12.16. 11:31
Amit ide írtál, ki lehetne másolni egy újabb műként. A két világ létezésébe ébredek amúgy én is minden reggel, csak nálam ez nem határolódik el időben, csak tartalomban. Párhuzamos síkok, nem külön terek. A művészet és a tudomány. A szúró komolyság és a kellemes zülöttség. A gondolkodó és a tépelődő. Sok minden összeér egyébként egy emberi elmében, de amikor két világ egymás mellett bír létezni, akkor igazán fordítottunk időt az elménkre, lelkünkre, mindenre. Ha már nem vívódnak a világok bennünk. Bennem még vívódnak, én még nem vagyok kész :) Az amit ide írtál, azért lepett meg, mert az emberek mindig hazudnak, másoknak, önmaguknak, mindenkinek. Miért? Mert megtehetik, mert senki nem kéri számon tőlük. És te mégis azt mondod, miért is ne legyek őszinte, és leírod ezt a hozzászólást. Csak úgy. Ezt köszönöm neked, tényleg(nem tudom, leírni miért, de nekem nagyon sokat számít, ha valaki, bárki, csak egy pillanatra is megnyílik)Köszi...Szép Napot!
6. nyulacska [Előzmény: 4.] [válasz erre] 2008.12.15. 23:34
Köszönöm, Mari, érdekes, eddigi tapasztalataim veled, te általában ahogyan kibontakozom, pontosan meg tudod fogalmazni. Ráirányítasz, fókuszálsz, szinte szembe nézel. Mintha egyenesen együtt is éreznél, magadból. Különös az alkotónak az ilyen visszajelzés. Ilyenkor lep meg a tudat, ráébredés, hogy nemcsak magamnak írok. Hogy van értelme megosztani is egymásunkat, ha adni tudunk kölcsönösen általa. Ha az csupán önigazolás is, elgondolkodunk. Szép ez. Különösen az ilyen pillanatok.
5. nyulacska [Előzmény: 3.] [válasz erre] 2008.12.15. 23:32
Érdekes amit írsz, mégis gondolj az álomra. Azok a képek amikor a valóságra ébredsz. Azaz amikor még, de már. Esetemben tekinthető éppen fordítva is. Valóságból álomra. De mindenképpen valami köztes állapot. Valóban szakadás. Éber álomlét. Különös szakadások, igen. Szép ahogyan gondolkodsz, vezeted magad előre. Igen, valami ilyesmi. Tudod, rengeteg kortárs művészetben nőttem fel 20 éves koromtól, képzőművészet, film, ezek a szakadások, tudatállapotok ha végignézünk Magyar Dezső, Huszárik Zoltán, Bódy Gábor, Erdélyi Miklós, Balázs Béla filmteoretikus köreiből, az újító kísérleti film idejében már régen megoldódtak, ha kitekintünk innen, még jóval korábban. A képzőművészet is megelőzte hatalmas léptekkel az irodalmat. A váltás ott inkább csak a 80-as évektől. De hát ez is csupán hogy valami fogódzót adjak neked, különben oly régen volt. Igaz se. Valójában az embert a vele való történések nyitják vagy zárják be, adott esetben mossák össze, de mindenképp alakítják. Időben térben való szakadás… igen, és akkor mindjárt az amit csak a személyes mozgathat. Minden vonal, elhajlás ebből a magból bújik felszínre valami mód. Ha esélyt kap. És akkor lássuk nálam hol is ered ez a mag, honnan is vezethető le magyarázat. Mindjárt elsőkézből a gyerekkor. Mindaz amit otthonról hoztam, egy egészen érintetlen, tiszta világ (20 év) és akkor másik 20 innen, ezekből az iskolákból, tapasztalásokból, így áll össze a forma. Két világ, ami egyesül. Ártatlanság és valahol a tudatosság kel egybe, indul útra. Test és lélek. De kérdezhetnéd, akárcsak magam is, hogyan lehet két teljesen különböző világot összehozni, amikor egyik sem ismeri a másikat, és legjellemzőbben ütköznek is egymással. Mégis bennem tisztán él mindkettő. A serpenyő két oldalán szinte kiszámíthatóan egyenlő mértékben azonosulok egyikkel is, másikkal is. A hit fontos. Hogy mindkettőben hiszek. Mindvégig a 20, a 2-szer 20 év alatt is. Azokban a pillanatokban is, amikor összedőlni látszott minden. Sőt. Amikor már nem volt kijárat. Akárhol próbálkoztam, betömődtek a falak. És mégis, a morzsák sejtjeimben élnek ma is. Kiegyensúlyozzák egymást. Ez úgy tűnik, mint poézis, pedig inkább a meztelen valóság. Nem tudom, mindez segít-e neked. De a lehető legőszintébben megpróbáltam. Hogy mi is ez a keresés, ez az egyensúly. Arcok –hívom így újabban, hogy külön is láthassam, vissza tudjam nézni. Megérteni. Köszönöm a hozzászólást.
4. persecuted [válasz erre] 2008.12.15. 12:21
Csak a lélek szelektál, térben a szem mindent el,-és befogad. A látás szempontjából minden és mindenki érdekes. Jó lenne úgy szeretni embert, állatot, növényt és tárgyakat, ahogyan azok önmagukból adódóan jelenlétünkben, a mi időnk és terünk kitöltéséért Vannak. Tetszett, nyulam, többet nem is írnék, mert hosszabb leszek, mint remeked...
3. Mendi [Előzmény: 2.] [válasz erre] 2008.12.14. 08:32
Nekem bejön ez az "igenélküliség". Viszont zavart, hogy ugrándoztam, mint olvasó, a túl részletbemenő bekezdések és a hosszabb időtartamokat átfogó félmondatok között. Mintha nem lenne homogén, és itt nem a nézőpontváltásokkal van gond, mert értem miről beszélsz, amikor, azt mondod, mintha kivülről néznéd magad(ezt nagyon sokszor szoktam érezni, hogy kiszállok magamból, és kivülállóként figyelek), inkább ez a "nagyon közel hajolok valakihez, és már-már az agyát nézem a szembogarán keresztül, és közben látom, hogy a város végéről közeledik az ősz" írási stílus, tér és időkezelés szempontjából talán nem olyan előnyös, mert ezek nem nézőpont váltások, hanem szakadások. Vagyis a gondolatok sokkal összefüggőbbek egy ember fejében, szerintem. De az utolsó sor az ütős. "...Addig történhetett." :) mintha az egyik jó barátom írta volna.
2. nyulacska [Előzmény: 1.] [válasz erre] 2008.12.13. 14:53
Igen, valószínű jól látod. Önkéntelenül is szeretem a szüneteket, legyen az egy fordulat, ami kizökkent. Vagy egyszerűen csak önmagamra csodálkozás. Valami ami máshonnan néz, láttat. Attól függ a dolgokat is honnan nézzük, mennyire engedjük közel magunkat a tárgyhoz. Lenézünk vagy felemeljük közben fejünk, fentről vagy lentről nézünk, van hogy azonosulunk. Oldalt fordulunk, vagy egyenesen előre, kifordulunk a képből. Azért igyekszem kissé mindig távolmaradni. Úgy érzem zavaró a túlságos közellét. Objektíven nézni, többoldalról. Olykor meglepő, mennyire közel kerülök a tárgyhoz. Megtörténhet, már a szemszög is változik. A kamera pl. már sokkal nagyobb, észrevétlen vagy látványos trükkökre képes. Néha igen, jól látod, van egy pont amikor összemosódnak a dolgok, kilépek a valóságból. Különös, hogy mostanában megfigyeltem minden írásomban valahol a földi látvány mögött ott az álom. Valami homály, ami folt marad, megfejthetetlen. Különös hogy képes vagyok ilyenkor átlépni tárgyam szemszögébe, vagy valaki egészen máséba. Önmagam? Köszönöm, hogy elgondolkodtattál. Örültem a hozzászólásnak.
1. Rőt Macska [válasz erre] 2008.12.12. 17:21
Az elbeszélői nézőpontváltást furcsállom - ha jól értettem.

előre gyártott panelekből

A jó vers okos vers. Hazudik. Mert agyával gondolkodik. Pontosan kiszámítja mit kell mondania, mivel hat. Azt hiszem itt van az a pont ahol tudatom kiválik a megjátszott teremtésből. Én a játékokban is túl őszinte voltam. Minden játékot komolyan játszottam. A naivitás pedig kikezdhető. Mégis, egy ponton átfordul. Amikor leválik a világtól. Amikor önmagában létezik. Nem kifele ír, független az olvasóktól. Nem kérdez, nem válaszol. Van. Most úgy tűnik megfogalmaztam, legalábbis érintettem, mi is zavar a nagyon jól megírt versekben. Ez az átbillenés, ahonnan már mesterkéltnek érzem. Mert gondolkodni is lehet hazugság nélkül. A racionalitásnak is megvan a saját szépsége. Akár funkció, a forma. Ám a vers különös teremtmény, pontosan visszatükröz minden vonást magából. Az elején hiszek, mégis érzékeimet nem lehet becsapni, amikor az átbillenés megtörténik, a verset innen már nem érzem autentikusnak. Elveszíti éppen azt, amire törekszik. De ezek olyan finomságok, melyek túlmutatnak szakmán. Valami amire csak a legkifinomultabb érzék képes. A tudat pedig van, hogy nem képes racionális magyarázattal válaszolni. Innen tehát nincs is szükség ilyen magyarázatokra. Ha mégis, úgy elfogadható, de el is lehet tőle tekinteni. És mivel az ellentétes dolgok semlegesítik egymást (az eddigi tudás, gyakorlat és elméleti leírások alapján, ami nem jelenti azt, hogy 1000 év múlva is érvényes lesz), valamint hogy a racionalitás és a kiírás (tudatalatti) is megmaradjon saját értékében, a napokban megfogalmaztam másképpen is.

2008. december 18., csütörtök

Hetek, hónapok óta először


forró tea mellett. (lett volna)


A vágófiú már nemcsak mosolygott, igyekezett megoldani is a problémát, mi több, humorérzéke is kifogástalan formában, ami esetében természetes közállapot. Így most, bár dupla munkával, de mégiscsak rendben lettek a könyvek útjukra bocsátva. Mondhatnám azt is, egy jó tündér a boltokban mind kicserélte. Vagy egyszerűen csak nyisszantott. Mert egy mai felvilágosult tündérnek nemcsak varázspálcája, de olló is kéznél. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert újabban szárnya sincs a tündérnek, s bizony akárhogy is, varázspálca ide-oda, végül csak nekem járódtak le lábaim.

A fiú ugyan jóhiszeműen érdeklődött: veszik?megy? mondom nincs sok esély, első könyv, különben is alig ment ki, meglepetésemre kedves volt, biztatott, hogy csak bátran vágjak bele, hiszen a Titanicot is profik készítették… aztán az is jólesett, mutatta, melyik fotó pl. neki mennyire tetszik. Na jó, ízlésünk kicsit különbözik, de odaseneki. Jólesett ez a törődés.


Nem úgy a másik fiú a fekete szemüvegben (központi antikvárium), ki szinte mindközül is legkedvesebb arc, mindjárt fel is ajánlva azt amit seholse, csakhogy –idő közben magam is megedződve, addig ugyanis abban a hiszemben, hogy csak én kockáztathatok, naivitásom ennyiben kimerülvén– a dolgok egy ponton tehát visszájukra fordultak, s hogy a jelentéktelen afférünkből sikeresen vágja ki magát, mert ezek a fiúk pontosan tudják, hol kell egy másik embert megalázni, búcsúzásul hozzátette: maradjunk inkább a régiben, megmondja őszintén, nem lát esélyt, hogy a könyv elkelne. Mondtam hirtelen valami ügyetlenséget, aztán a meglepettségtől kifordultam. Mellesleg igaza lehet, hiszen a plakát sem került ki végül, a könyv pedig porosodik valahol észrevétlen eldugva hatalmas tömegnyi könyvek közt. „nem lát esélyt”. azt hiszem életre rögzült, hiszen nincs olyan nap, szinte óra, hogy ne emlékeznék. Régi eset, még nyulacska meséből, ugye az is akkor is milyen magasra emelkedett. Az idő végül igazolta. Hogy legyen aki évek múlva újra taposson rajta. Különös körforgás, a nap, a szél, eső… viharról már nem is beszélve.


Aztán az Írók boltjában a kedves hölgy aki átvette könyveimet, mondta másodszor is, emlékezve, hogy igen, az a könyv, amelyikbe azonnal beleszeretett. Ki is tette a kirakatba, a plakáttal együtt. Itt a fiúk is igen rendesek voltak, segítőkészek.

Az utóbbi hetekben mindenféle emberrel találkoztam. Köszönet külön Tétényi Csabának, aki különösen figyelmes volt az oktogoni Millennium Könyvesházban, őt a JAK támogatta egy könyvkiadással, most pedig könyvek közt üldögél, vigyázza az emberek kezét, akik a könyvek fölé hajolnak, gyereket nevel és dolgozik.


Végül, hogy semmi se maradjon ki, ami arra érdemes, Művész mozi. Véletlen-e avagy sors játéka újra, nem a Café x mellé került-e a Láncszemek. Bizonyára, ideiglenesen, mégis meglepődtem (utóbbi időben tény, hogy gyakran meglepődtem, magamon, másokon, mikor melyik), ahogy az átvevő kéz komótosan, lassan, végül egyenesen –miután szemmel körbe járta a polcokat– éppen ott állapodott meg a könyvvel. Elmosolyodtam. Kétségtelen, sors karikatúrája. Hiszen ilyen véletlen azért… de hagyjuk meg a dolgokat szépségükben, különlegességükben, ne firtassuk. Hagyjuk meg apróságaikban a kis örömöket.


Aztán így ahogy közeleg a január, apránként bővülnek a lehetőségek megmutatkozásra, úgy tűnik 5 kiállítás is ígérkezik a 2009-es évre a könyv anyagából.


Márton László tegnap a Cseresznyés Klubban megjegyezte, most már Telkes Margit és Ilona után Zsuzsának is megjelent könyve. Ugyan szabadkoztam, körülményeskedtem, hogy azért ez még nem a nagy álmom, hogy még várat magára, pusztán adódott ez az alkalom, csak úgy jött ez a könyv, akár a gyermek, amelyik nincs tervezve, valójában igazán jólesett a figyelmesség. És főként, hogy valóban boldog volt arca. Hiába tagadnám is, valahol kezem nyoma mégiscsak rajta. Különben pedig minél inkább távolodom, annál inkább szeretem meg a borító előoldalát, egyszerűségével, visszafogottságával. És találom meg a magyarázatot is. Talán nem kell szégyenkeznem miatta. Na és a kék sem véletlen… azt hiszem pontosan érzékeltem alakulásakor is. Vannak dolgok amiket nem mondunk ki, mégis nyomai ott maradnak öntudatlanul. Aztán ezek is már emlékek maradnak. De miről is beszélek, valamiféle idegenség. Mikor először teszi megszült csecsemőjét az anya emlőjére. Valaki másik lény teste, mintha nem is belőle. Ez a könyv pedig körülöttem lélegzik, de nem bennem. Csakhogy alig távolodnék a könyvtől, máris visszahúz. Mert az tény, ahogy megszületett, fokozatosan távolodott is tőlem, aztán újabb fotók, újabb kihívás, nincs idő az elszakadásra, a kaland máris folytatódik, egyre nagyobb intenzitással.


Meg kell mondanom, eddigi tapasztalataim a verseket illetően is –ez most itt nem tudom honnan jut eszembe, mert nem a könyvről–, az emberek igen sok jó verset írnak. Rengeteg ember ír sok jó verset, melyeknél miközben olvasom is, aha élményem van. Igen, ez leesett, ez jó. De van egy sokkal nagyobb, ritkább dolog, amikor a vers mögött felsejlik egy arc, a versíró arca. Lehet hogy nem annyira ütős a vers, nem is annyira jó (szakmailag, mondjuk, mert ez is egy kategória), mégis az alkotója minden egyes vonása mögött ott érzem arcát. És ez valami olyan többlet, ami keveseknek adódik.

Ez különbözteti meg az egyéniséget a jó verstől, ami éppen úgy szerethető, mégis nem rögzül olyan erősséggel, mint az arc, amelyik nemcsak alkotta, de vonásaiban is hordozza, sejtjeiben azt a hangot, ami viszont már nem pusztán vers.


Ettől függetlenül is minden jó vers élmény.


A képzőművészetben, filmben, mindenhol érvényes ez az észrevétel. Lehet egy picassóra, mondrian, hogy csak régiekkel, közhelyekkel éljek, azt mondani ilyet én is tudnék, ehhez nem kell rajz tudás, mégis az ismételhetetlen vonás ott a papíron. Egy teremtett világé. Fontos, hogy az alkotó, legyen az versíró, rajzoló, zenész, filmes, akármi, világot teremtsen. Bármilyen világot amin megkülönböztethetetlen keze, arca nyoma. Mert a világteremtés a legerősebb és legigazabb hitből fogan. A legösszeesettebb, zavarosabb korokban is születnek sajátos világok. De hogy melyik kerülhet a felszínre, már a szerencse megoldása is. csillagok…


Pétek Imre egyelőre úgy tűnik, kívánja támogatni erőfeszítéseim, tervek sokaságából való előremozdulási kísérleteimet, a későbbiekre nézve. Még nem látom, nem tudom a részleteket, mifelé mozdulhatok, bizonyára a megfelelő alkalommal adja is magát a lehetőség, s ha bízhatok, csak remélhetem, hogy lesz hozzá elég kitartás, erő, hit, részemről.


Azt pontosan látom, hogy a megfelelő produktum a lényeg. Amiben nekem kell elsősorban jól éreznem magam. Persze a hozzá vezető út is elengedhetetlen része a megvalósult eredménynek.


Kiderült, !mostanra kellett kiderüljön, hogy Tamásnak még sok igen erős képe is van.

Pedig ma igazán készültem estekre, de sajnos dolgoznom kellett, éppen most hozott több tucatnyi fotó anyagot. Majd legközelebb. Akkor már bizonyára ott lehetek. Sajnos összetorlódnak a dolgok. Alig pihenek 1-2 órát több hónap után fellélegezve, kiderül újabb és újabb munka.


Januártól már remélhetőleg az elszakadás megtörténik. Irány a nyúl, valami más, egy másik világ. Amiről már nem tudom bennem lélegzik-e. Csak akkor derül ki ha elkészül. Viszont mindjárt egy másik terv is, versek rajzokkal, valami más ami eddig, aztán a napló töredék, ... mind már belőlem lélegző arcokkal. Hogy lesz-e erő.


2008. december 15., hétfő

Passz

A vágófiú beismerte, hogy igen, valóban ő tehet róla, hogy ez már nem a mi sarunk. Talán ha hiszek, létezik ilyen, még nem késő. De hiszen mindig hittem. Az élet más leckékhez szoktatott. Ugyanúgy sietett, kapkodott, csak most kedves volt, mosolygott. Többször mondta el ugyanezt, szinte számoltam, mint utcán ismétlődő formákat, pusztán megszokásból, legyen mit újrakezdeni. Talán zavarban volt, talán csak más, ugyanaz. Holnap már nem emlékszik.

Kérdés, a manővert meg lehet-e csinálni. Lehet-e sarokból még okosnak lenni. Megéri-e az idő az okosságot. Nem úszom meg, a szabadság hatalom. Nem rendelkezem felette.


Hogy mi marad? Precízen kirakott kövek. Újra és újra számolni.



2008. december 13., szombat

Akkor még egy próba




héten jelent meg első saját szerkesztésű, gondozású könyvem, Gulyás Tamás, Becsey Zsuzsa: Láncszemek (Fotográfiák-gondolatok), melyben verseim találkoznak egy fotós világgal. Kiadta a Zalai Írók Egyesülete a Pannon Tükör Művészeti Könyvek sorozatában. Kapható egyelőre Írók boltjában, Mai Manó Házban, Ráday Könyvesházban, Műcsarnokban, Millennium Könyvesházban, Vintage Galéria, Nyitott Műhely, Központi Antikvárium (bookline), Pont könyvek- Közgazdasági és jogi Könyvesbolt, Művész Mozi.

februárban esedékes kapcsolódó kiállítás az anyagból az FMK Ferencvárosi Művelődési Központban, Haller utca, lépcsőház galériája, októberben a Nyitott Műhelyben.

2008. december 10., szerda

Láncszemek




Tamás, kész a plakátterv.
gondolkodtam 1-2-n amit küldtél, a kislányon, pl. mert fontos, hogy szembenézzen, egyenesen az ember szemébe. viszont ezzel nemzetközi fotós pályázaton indulhatnál. ahogy szembe néz és mosolyog. Szinte biztos vagyok benne, hogy díjat hozna el. ezt nem csak viccből mondom. Már ezért az egy képért megérte a könyvet csinálni. ez az arc olyan, hogy nem lehet mellette elmenni. vonzza a tekintetet. sajnálom, hogy nem ez lett a borító. nem is értem, hiszen mindigis tudtam, ez egy ütős kép. aztán ragaszkodtam egy koncepcióhoz, a hintához. de még semmi nincs elveszve. ha ez a könyvesboltokban, szakmai helyeken, kiállításon így megjelenik, biztos siker. üdv mindenjóval, zsuzsa.

2008. december 9., kedd

:ne szólj... bóbita. bóbita. éneklő szirén. szán?


Jutocsa istenúgyse legutóbb édesdeden bóbiskolt moderálás helyett. Minden lelkesedés pislogott benne, aludt. Így is csillogott arca. Békésen, szeme néha mosolygott. (kifele Spiró is megszólított)


Emberek lennénk. Szól szám.


Csak a könyv. Tegnap este 6 óra, átadás. Hát ez a nagy kérdés. Mert ugye a papírvágó is ember, nemigaz? Aztán van az a vágójel. Ami van, hogy csak egy lebegő tengely. Legszívesebben levegőt fújnék. Amiben magam is lebegnék.


azt hiszem, egy könyv maga semmi. az emberek, viszont, mindenség. összességében boldog vagyok. boldognak kellene lennem. érted mindenképp. azt hiszem, igen, boldog lennék.

...

hol is tartottam? úgy tűnik, egyelőre, aki kézbe veszi, csillog a szeme. kezdetnek nem rossz jel. aztán majd meglátjuk. rosszabb is, jobb is lehet.


(a borítót mindenesetre máshogy tervezném, túl visszafogott, nem él, nem vonzza a szemet, hinta, mely elvesz a semmibe... de akkor vagy minimalista, koncept, vagy hagyományos, harsány. dönteni kellett volna, itt is lebeg a kettő között, nem elég meggyőző. már megint szigorú vagyok magammal. mégis hogy védelmemre, bizonyára megvolt az ok, amiért így kellett történni. egyszer végre elfogadni magamat. igen, azt hiszem, pontosan meg tudnám fogalmazni. ha maradt valami hiányérzet, rossz érzés, nem emiatt. alapjában véve mint első könyvterv, elégedett lehetnék. hogy miért próbálom győzködni mégis... előbb-utóbb ezt is elfelejtem)


2008. december 7., vasárnap

csillag nyúl egykalap világmegváltás














A világmegváltásról

http://trl2.tv/View/?v=25f9d7fd054b4709bdd7e6f26fec1304


hozzátok


engedni fény
egy szárny
csillag








































































harangfény

haján mint titokmosolyú angyalé

fehértollpihék pihennek

koronát tart fejek fölé

láthatatlan becézésnek

kicsinyei cipőcskéit simogatva húzza

láncát egyensúlyozva –


Valami ösvény




vigyázva lépegetek fény-árny vonalán

éppencsak érintve

felettem alattam is árnyékom

szerettem volna hinni, hogy van

hogy te vagy körülöttem a Fény

nem szabad engedni kihunyjon

mikor testem árnyékban,

örökké tartani velünk

beteljesülés reményét.



2008. december 6., szombat

Mikulás meg a zipzáros csizma

Nézem a csizmámat, még jó hogy zipzár van rajta, különben nem fér, mit hozott a mikulás? Nemes nagy ágnes Metszetek és karafiáth orsolya Café x. édi-bédi nagyon. Ma különös mikulásom volt. csakúgy néz rám a holdacskaszemű lány anyajeggyel. Mit tud rólam ez a mikulás amikor nem is olvas. Na és a milkagombóc sem hiányozhat.

2008. december 5., péntek

„gyöngyparázs”… elefánt, csigaház, minden más

…írhattam volna, Lázár Ervinre emlékezve. Talán most ő is elégedett lenne. 2003-ban mondotta, hogy ez az írás bárhol megjelenhetne. Azt nem mondta hol, aztán már nem találkoztunk.


Ma kaptam kézbe, 2. nyomtatásban megjelent „Nagyapó sárga botja” írásommal egy kötetet, II. tollinga pályázat díjnyertes alkotásai –novum kiadó, sorozatcímét tapintatosságból nem jegyzem. mégis számomra ami igen kedves, hogy Nagyapó most már elhiszem, örökké él. És amire még büszkébb (noha 1-2 hibát vélek most is benne, a rengeteg „s” betű, mégiscsak állandóan ott a nyom, hogy hozok valamit otthonról, spongya rá, egyszer megírom hibátlanul is, vagy nem): irodalom, novella-elbeszélés kategóriában I. díj nyulacska név mellett. Ami mindennél erősebb, a szellem, nagyapa szelleme, hogy újra és újra megtölt könnyekkel. Amikor valami legfájóbb is, amikor már úgy érzem nincs tovább, is mindig hozzá, vele imádkozom ma is. sosem hagy el. akár ahogy gyerekkoromban mondotta, imádkozik érettünk. Gyermekekért, hogy minden sikerüljön mire vágyunk, életünkben. Ahányszor megesik, hogy kezembe akad ez a szöveg, bármely résznél (pedig hányszor van hogy haragszom erre az írásra, hogy stílustalan, formátlan, ilyenkor egyáltalán nem vagyok büszke rá, akármelyik másik írásomat inkább vállalnám), nem történhet könnyek nélkül. Mégis lehet valami különös ereje, …ugyan lemaradt a dátum végéről, azonban elgondolkodtat, hiszen az írás 1998-as, a szöveg szerint viszont 2004-ben írhattam, mégis a kötetet melyben megjelentetni szerettem volna, a nyuszi mesél próbakötet 2003-ban készült el. különös, igen, átírhattam az évek során egy aprócska részt, csupán annyit, „7 évvel később”, ami elhomályosítja az írás eredeti dátumát. Különös. Miért követtem volna el? miért kellett éppen 7 évvel később történnie, mint amikor történt? Egyelőre nem találom a választ. azt biztosan tudom, hogy minden akkor történt, amikor és ahogy azt írtam. hogyan lehet mégis valami előbb megírva, mint amikor történt... Azonban amit szintén sors döntött el, hogy kivált a nyuszi mesél készülő kötetből, annál is inkább helyénvaló döntés, akárhonnan is, hiszen ez a mese nem illett közéjük. Különben is később lett ez az egyetlen mese nyusziasítva „Nyusziapó…”, mely azonban nem is mese, hanem valóban elbeszélés, csak mert a többi nyuszi mesékhez szeretett volna tartozni. aztán mégis vissza. Megkívánta az eredetiséget ez a szöveg. Egyszerűen visszaalakíttatta magát. A nyuszimesék pedig változatlanul összetartoznak.